Taxco

Még karácsony előtt voltam Taxco-ban, amiről wiki leírást olvashattok, ami sokkal izgalmasabb, mint ha idemásolnám az egészet. Képek közül itt egy teaser, a többi pedig, ahogy szokott, a Flickr-n.

A nagy túra - 3. rész - San Cristobal de las Casas

A Palenqueből San Cristobal de las Casasig vezető út életem egyik legnagyobb vezetős élménye. A google maps szerint a 213 kilométeres utat 3 óra 20 perc alatt teheted meg. Nekünk egyetlen egy darab 5 perces megállással 6 óra volt. Bízom benne, hogy nem bennem van a hiba. Az út első szakaszán, hasonlóan a korábban már említett Agua Azulhoz vezető úthoz, egyetlen méter egyenes sincs. Amúgy jó esetben tudod tartani az 50 km/h-s tempót, kivéve, ha megszívod, és bekerül eléd a hegyi útra egy dupla vontatmányos nyergesvontató. Volt olyan, hogy több, mint 20 percig 15-20-as sebességgel tudtunk haladni, mert előzni egyszerűen sehol sem lehet. Az egészet még tetézi a múltkor már ajnározott falusi lassítórendszer, ami annyira hatékony, hogy 5-nél többel még bérelt autóval sem megy át rajta az ember. Összességében mindenki nagyon áldotta az eget, hogy este 11-re odaértünk San Cristobalba, és kezdetét vehette a túra végső szakasza.

Ismételten sikerült egy jógahotelt kifogni, ami csodás lett volna, ha nem lett volna olyan hideg, hogy farmerben, pulcsiban, négy közös takaróval alszom egy ágyban a Miklassal. Sikerült is a tulumi betegségem egy következő fázisát elérni, és 3 napig alig láttam ki a fejemből, olyan náthás voltam. Amúgy maga a város hihetetlen szép, gyönyörű, ugyanolyan koloniális épületek, sétálóutcák, indián árusok.

Első nap egy egészen jó chillelső napot tartottunk a városban. Megnéztük a piacot, ahol nagyon szép és olcsó indián kézműves dolgokat, ékszereket játékok lehet kapni. Szerintem a legérdekesebbek az ilyen-olyan maradék anyagokból összevart színes játékállatok voltak, vettem is egyet Emmának, remélem nem olvassa a blogot, és lövöm le a meglepetést. Itt van egy kép az összes általunk vásárolt lényről.

A könyvesbolt-látogatás és kávézás után még este kimentünk egy környékbeli faluba, San Juan Chamulába, ami arról híres, hogy valami egészen meglepő kombinációja alakult ki a kereszténységnek és a helyi indián vallásnak. Ennek következtében a városban nagyjából tilos fotózni, a templomot és az embereket meg kifejezetten nem szabad. Azt gondolják, hogy akit és amit lefényképeznek, abból kiszáll a lélek. Azért volt olyan, nálunk bátrabb turista, aki lőtt pár képet, úgyhogy a google segítségével ti is láthatjátok. A templombelsőt:

És a külsőt is:

Amúgy éppen azon a napon még a szokásosnál is szebb volt minden, mivel épp december 12-án voltunk a faluban, ami Mexikó legnagyobb szentjének a Guadalupei Szűznek a nagy napja. Már a megelőző napokon is látszódtak mindenhol az országban a készülődés jelei, amik közül talán a legizgalmasabb zarándokfutók elképesztően népes tábora volt. Gyakorlatilag az egész országban az utakon mindenféle fáklyát és szűzanyaképet cipelő futók tűnnek fel, akiket egy kis kamion kísér. Szerencsére sikerült őket éppen lekapjam a faluban:

Este hullafáradtan elmentünk a város egyetlen négycsillagos hotelében, és az éttermében csaptunk egy 3 fogásos vacsorát, majd' fejenként 1000 forintért. Később a városban folytatódott a szűz ünneplése, egészen majálisos hangulatban. A város tele volt árusokkal, játékgépekkel, csocsóasztalokkal és még egy óriáskereket is sikerült felépíteni. Hihetetlen sok nagyon részeg indián mászott négykézláb a földön, nem tudom ez mennyire fér bele a katolikus ünneplésbe, de lehet, hogy ők ilyen módon fejezték ki nemtetszésüket a rájuk erőltetett vallás iránt.

Amely ellenkezés amúgy egész Chiapas tartomány egyik legfontosabb jellemzője. Ez a környék a búvóhelye a helyi zapatista mozgalomnak, amely Mexikó 1994-es NAFTA-csatlakozása óta háborút hirdetett a mexikói állam ellen. Még ebben az évben át is vették a hatalmat néhány Chiapas-beli falu felett, sőt épp itt, San Cristobalban, még a börtönlakókat is szabadon engedték tiltakozásuk jeléül. Azóta nyilván már visszább szorultak, és nem egyszerű rájuk találni, de messzeföldön híres vezetőjükkel, Subcomandante Marcossal máig a helyi folkór részei, és a környékbeli dzsungelek betyárjai. Azért Marcos Che Guevarához mérhető menőségben:

Másnap meglátogattuk a tartomány fővárosa Tuxtla Gutierez mellett fekvő Sumidero Canyont, ami az egyik legszebb természeti csoda volt, amit Mexikóban láttam. A legmagasabb pontján 1300 méterrel emelkedik a víz a fölé a mellette található hegyvonulat, a folyó mindenféle vízimadarak és krokodilok természetes lakhelye. A bérelt csónakkal jó 2 óra alatt bejárható terület mindenkinek nagyon tetszett.

A krododilhoz sajnos nem mertünk közelebb menni:

Innentől jöhetett volna a túra levezető része, vissza a tengerhez, majd még pár nap pihi után haza. Ennek összesen két dolog tett keresztbe. Először is a helyi útviszonyok. Az egy korábbi posztban mutatott térképen látható utat, San Cristobaltól Playa del Carmenig sikerült pár megállással 16 és fél óra alatt megtegyük, ami alatt még a világ legelhagyatottab falujában a katonaság darabokra szedte szét az autónkat és a csomagokat drogok után kutatva. Még ez az egész nagyjából túlélhető lett volna, ha Laci és Miklas nem kapják meg életük legkomolyabb ételmérgezését. Mindketten a túra előtt éjszaka gyakorlatilag a WC-n aludtak, és útközben szinte elájulva feküdtek az autóban, amely állapotot csak néha törte meg a felkiáltásuk egy újabb út mellett megállásért.

Ilyen körülmények közt értünk Playa del Carmenbe másnap reggel fél ötre, ahol gyakorlatilag a következő napon semmit nem csinált semmit. Én azért mert egész éjjel a vezettem, a többiek meg mert szükségük volt a WC égető közelségére. Viszont szerencsére ez alatt a nap alatt mindenki kipihenhette magát, így a másfél órás autóút a reptérre, majd a hazatérés már nem okozott senkinek komoly gondot.

A srácok másnap (december 17-én) már vissza is tértek Magyarországra, rám pedig egy kicsit unalmas egy hét várt, ami alatt megírtam pár leadandót, meg vártam Lacit (egy másikat) Chicagóból. Aki most éppen itt ül mellettem, és december 25-én este negyed 12-kor egy cikket olvas a Journal of Economic Reviewből, mintha mi sem lenne természetsebb egy szép karácsony este. De majd erről (nem a cikkről, hanem Laciról és Mexikóvárosról) egy következő posztban. A Flickr-en még van egy csomó kép a kanyonról, a városról meg a környékről.

A nagy túra - 2. rész - Palenque és környéke

Ettől a poszttól kezdve egy kicsit neház helyzetbe kerültem. Ugyanis odaért Dél-Mexikóba a magyar utazási blogírás koronázatlan királya, aki ráadásul sokkal jobban ír és menőbb is nálam. Igen, Bede Mártonról beszélek, aki a facebook-posztjaiban már pár viccet el is sütött amit én akartam. Azért remélem még páran kitartotok itt is, megpróbálom felvenni a versenyt izgalmasságban, ha meg nem sikerül, akkor legyen annyi elég, hogy ezt én írom.

Ha az előző poszt térképén végigkövetitek, akkor láthatjátok, hogy a karib-tengeri partivdéktől viszonylag hosszú utat tettünk meg be a kontinensbe, Chiapas tartományba. Ez a guatemalai határnál elhelyezkedő állam hatalmas hegyeivel, dzsungelekkel és maja romokkal egészen Indiana Jones-szerű kalandokat ígért. 

Palenque-ben sikerült lefoglalnunk életem szerintem legolcsóbb szállását. 36 USD volt egy hatágyas szoba, saját fürdővel, egy hotelben, medencével, és mindössze 3 perces sétával a központtól. Ez lett a környék bejárásának kiindulópontja.

Első nap a helyi maja romokat látogattuk meg, ami mind magával az épületekkel, mind pedig az elhelyezkedésével lenyűgözött mindenkit. Teljesen Apocalypto érzése lesz az embernek, ahogy a trópusi esőerdőben, elég nagy területen szétszórt piramisokat és templomokat nézi. Nem olyan gigantikusak a romok, mint mondjuk a Mexikóváros melletti Teotichuacanban, amiről korábban már írtam (vagyis inkább fotóztam), de a helyszín varázsa miatt elképesztően klassz volt. Beszúrok ide pár fotót, de töltöttem fel többet a túra Flickr-oldalára.

Másnapra igen szoros napot terveztünk, ráadásul a helyi útminőséggel nem is nagyon számoltunk. A terv szerint el akartunk menni a kb. 60 km-re fekvő Agua Azul vízesésrendszerhez, majd vissza Palenquebe az International Rainbow Gathering nevű hippifesztiválra, és még este tovább Chiapas mélyére, San Cristobal de Las Casasba (lásd térkép). Amikor reggel elindultunk a vízesés felé már látszott, hogy ez nem lesz egy egyszerű kör. Az úton egy méter egyenes sincsen, pár kilométerenként egy vízátfolyásos kanyarban egyszerűen hiányzik az fél útpálya, az indián faluknál futóművet kiutő fekvőrendőrök vannak (általában előzetes jelzés nélkül). Minden tele van utcai árusokkal (mármint a falvakban), akik vannak annyira agyafúrtak, hogy mindig a lassítókhoz állnak, tekintve, hogy ott kb. tényleg 5 km/h sebeséggel lehet áthaladni. De a győztes csapat mindenképpen azoké, a már tapasztalt, 60 év körüli nőké volt, akik nemes egyszerűséggel kifeszítettek egy kötelet az úton minden érkező autó elé, ezzel kényszerítve őket megállásra. 

Az Agua Azulig tartó 60 km-t több, mint két óra alatt tettük meg, de hihetetlenül megérte. A nevéből adódóan győnyörű kék volt a víz, szép volt a vízesés, és még fürdeni is lehetett ilyen természetesen kialakult medencékben. Találtunk egy olyan helyet, ahol még Tarzan módjára lehetett vízbe ugrálni, és a folyóba dőlt ágon egyensúlyozni.

Innen a már megszokott 2 órás úton vissza Palenquebe, hogy meglátogassuk az International Rainbow Gathering nevű hippiösszejövetelt. Ez egy olyan szervezet, amelynek szinte minden országban vannak tagjai, akik tartanak éves találkozókat, plusz minden évben van egy nemzetközi is. Ez volt idén Palenque mellett a dzsungelben, nyilván a nagy maja világvégét várva. Igazából azt kell róluk tudni, hogy ők igazi hippik, nem ilyen ilyen ozorás "egy hétre imádom a természetet" társaság. Pár tagjukkal már a városban is találkoztunk, és látszott, hogy komoly nehézséget okoz számunkra a társadalomba való beilleszkedés.

Odaérvén viszont egy olyan fesztivál fogadott minket, amilyet tökéletesen elképzeltem. Függőágyak kifeszítve a pálmafa tövében, mindenhol meztelenül mászkáló emberek, fürdés a folyóban. Ráadásul éppen a megérkezésünkkor kezdődött az általunk kaja-körnek fordított szertartás, amikor az egész gathering körbeállt, és mindenféle földanyát éltető dalokat mormolt kézenfogva. Néha, ha épp valakit elkapott az inger, akkor puszilgattuk egymás kezét. Végül leültünk, és mindenkinek hozták körbe a sushit, amiből szabadon és ingyen választhatott. De ezt már nem vártuk meg, hanem indultunk tovább.

Pár kép, de nem én csináltam őket:

Egy kicsit zárásnak hadd meséljek arról, hogy milyen is volt az egésznek a hangulata. A bevezetésben említett Bede nyilván szokásához híven kinevette és kifigurázta őket, de például Laciéknak sem tetszett. Ő azt mondta, hogy ez az egész tökéletesen ellene van minden elvével, hogy tanulj, dolgozz, fejlődj és lesz belőled valami. De szerintem Kölcseynek sem tetszett volna ("Hass, alkoss, gyarapíts" - bár végülis ezt lehet a jelen körülmények közt is értelmezni). Ennek ellenére szerintem izgalmas volt látni. Bevallom, nagyon nagyon nem illettünk oda, de ez rajtunk kívül senki más nem zavart, ugyanúgy kedvesek és jófejek voltak, ingyen fogyaszthattunk bármiből, sőt kb 10 ember ajánlotta fel, hogy aludjunk a sátrában. És Laci érvelés azért sem túl jó, mert pl én ateistaként úgy érzem, hogy a vallás nagyon távol áll tőlem, de mondjuk a Szent Péter Bazilikát nagyon szép és érdekes épületnek találom. Nyilván nem az én világom és nem is leszek hippi soha, de akkor is volt az egészben valami szépség, természetszeretet, más értékek, stb. Nyilván nehéz eldönteni, hogy mennyire hamis ez a filozófia, viszont ezek az emberek, akik itt voltak, mind teljesen hittek benne és így élték az egész életüket.

Ezután a nagyszerű filozófiai értekezés után (amin visszaolvasva még én is nevetek), be is fejezem, és holnap folytatom a további kalandokkal. Stay tuned.

A nagy túra - 1. rész

Azt hiszem eddig ez az elmúlt pár hét túrája volt a legnagyobb a mexikói tartózkodásom allatt, ezt maximum a januári három hetem fogja tudni felülmúlni. Rengeteg szuperizgalmas helyet bejártunk, a nagyon amerikai Cancuntól, a kicsi, guetamalai határnál lévő indián falukig. Sok élmény, sok fotó, úgyhogy felosztottam a leírást több részre. Ebben az elsőben, Cancun környékéről, meg karib-tengeri helyekről mesélek.

De mielőtt belevágok, itt egy térkép, hogy pontosan merre jártunk:

dél-mexikói túra nagyobb térképen való megjelenítése

Cancunba repültünk le, ami jó 2 és fél óra Mexikóvárostól, és onnan is térünk vissza a fővárosba. Közben pedig 11 napra béreltünk autót, amivel a fenti utat jártunk be. Egy egészen kényelmetlen, és végül kicsinek is bizonyult autót szereztünk, azt hiszem Chevrolet Uplander volt a márkája. Elvileg 7 személyes, mi hatan voltunk és a csomagokkal együtt alig fértünk be, tekintve, hogy csomagtartója nem volt. Ha már it tartunk, rajtunk hármunkon kívül (Zala, Laci, én) még jött velünk három itteni barátom (Torge, Miklas és Anne-Claire).

Már jól indult az egész kaland, mivel meggyőztem a srácokat, hogy menjünk metróval a reptérre, amit a legkevésbé sem élveztek. Hiába van csak két átszállás, ha két vonal között kb. 1 km-t kell gyalogolni, azt is 150 lépcsőn keresztül. De végül minden jó, ha a vége jó, kora délutánra odaértünk Cancunba, megtaláltuk a kocsibérlőt, és el is indultunk befele a városba. Haladtunk összesen 65 másodpercet, amikor is megállított a rendőr, hogy gyorsan hajtottunk, és most be fognak minket perelni. Szegény Laci, nem volt éppen meghatódva a jelenettől, főleg, hogy ő vezetett. Persze szó szót követett, és a feljelentő papírt nem nagyon akarta elkezdeni kitölteni az angolul meglepően jól beszélő biztosúr, úgyhogy egy jó 15 perces kedélyes beszélgetés után, az eredeti feljelentésből, plusz 1500 pesós bírságból lett egy ablakon beadott mappa, amibe bele kellett helyezni 500 pesót, és békésen távozni. Az egész teljesen olyan volt mint egy karikatúra: ahogy a rendőr viselkedett, ahogy egyértelmű volt, hogy senki nem fog senkit beperelni, és az is, ahogy mosolyogva távoztunk. Kivéve Lacit, aki ezek után egyszer sem akart vezetni.

Amúgy maga Cancun egy nagy sztereotípia, úgy, ahogy van. Gigantikus ötcsillagos hotelek egymás mellett több 10 kilométeren át, egy pálmafás úttal összekötve, és mindenhol de mindenhol amerikai turisták. És azon kívül, hogy a strandon ülsz, és este nagyon posh éttermekbe, vagy bárokba mész, nem nagyon lehet semmit csinálni. Este mindenki részeg az utcán, és vörösre égve, hawaii-ingben vagy járhatatlanul magassarúk cipő + miniruha kombóban vonul (próbál vonulni) az utcán. Amúgy elég ijesztő az egész. Főleg az, hogy mindenki nagyon élvezi. Voltunk egy Senor Frog nevű bárban, ahol megtapasztalhattuk az átlag amerikai mulatási szokásait. A bejáratnál egy nagyon jópofa pincér kedvesen és barátságosan hello motherfucker felkiáltással fogad, majd bekísér valami terembe, ahol idősebb és fiatalabb párok ülnek (általában csendben) egy asztalnál, és animátorok mászkálnak körbe-körbe, hogy fotózkodhass sombreróval, vagy igyál egy felest. Közben valami förtelem zenekar a 90-es évek slágereit játsza, a vendégek pedig hamar berúgva táncre perdülnek, majd 11-kor, életük legklasszabb estéjüket zárva átvonulnak az utca másik oldalán található hoteljükbe. A legfélelmetesebb egy fiatal pincér volt, aki megjelent vacsora közben az asztálnál, egy SHOTS felirítú, kék löttyöt tartalmazó üveggel. Lacit meggyőztünk, hogy igyon egyet, és miközben éppen elkezdte volna magába önteni a természetesnek nem nevezhető felest, a pincér elkezdett egy síppal fütyülni, majd Laci fejét, vállát, végül a hasát simogatni (dögönyözni? pöckölgetni?). Mindannyian percekig szólni sem tudtunk a döbbenettől, de aztán kiderült, hogy mindenki más a mellettünk lévő asztaloknak kifejezett viccesnek találta, amikor velük játszották el, így mi is megpróváltunk nevetni.

Ilyen amúgy a nagy éjszakai élet, hasonló lehet Las Vegashoz:

A legnagyobb élmény a szomszédos sziget, az Isla de Mujeres meglátogatása volt, ahova egy kellemes kompúttal lehet átjutni, és a legjobb robogót bérelni. Jogsi meg ilyen felesleges dolgok nem kellenek, így gyorsan már el is indulhat az ember az amúgy nem túl nagy szigeten, és körbemotorozhatja kb. 2 óra alatt. A naplementében látszik Cancun, ami talán így mutatja a legszebb arcát.

Magában a belvárosban amúgy Burger Kingeken és WalMartokon kívül semmi nincs, így akármennyire is próbáltuk, nem nagyon sikerült egy béna házibulinál többet kihozzunk a helyből. Ennek ellenére azért egy meghatározó élmény marad. Mostantól kezdve felhatalmazva érzem magam az "amerikai turista"kifejezés negatív használatára. Eddig csak hallottam az ilyesmi létezéséről, de mostmár azt is elhiszem, hogy a közhelyes leírások egy az egyben igaznak bizonyulnak. Talán ez a videó adja vissza a legjobban az egész hely hangulatát, hazafelé a reptéren rögzítettem:

Viszont innentől kezdve már csak javult minden. Két éjszaka után elindultunk délre, hogy megnézzük a két másik híres üdülőhelyet, Playa del Carment és Tulumot. Nyilván most is megállítottak, itt éppen én vezettem, ugyanúgy 500 pesót kellett fizetni, de legalább itt az alkudozás gyors volt. Bár kicsit nehezen védhető volt a rendőr álláspontja, aki szerint 40 helyett vagy 70-el, vagy 80-al mentem, és ezt onnan tudja, hogy utánam jött és látta. Azért ezzel az érveléssel okozott pár kellemes percet a kocsiban ülőknek, de tekintve, mint már azt hiszem mondtam, itt kőkemény napóleoni jogrend van (vagyis ha gyanúsítanak, neked kell biztonyítanod az ártatlanságodat és nem nekik a bűnösségedet!), így inkább fizettünk.

Playa del Carmen már egy egészen különböző élmény volt, csodás tengerparttal, napernyők alatt felszolgált pizzákkal és sörökkel. Mindenki nagyon jól érezte magát, azt hiszem nekem kellene megtanulnom felülemelkedni azon, hogy mindig a vízparton egy óra után unatkozni kezdek.

Még aznap este továbbmentünk Tulumba, ahol a többiek az egész túra legszebb napjait töltötték. Én azért nem, mert elég beteg lettem, és kb végig a hotelben feküdtem. Amit amúgy annyira nem bántam! Egy olyan hely volt, ahol az egyik oldalon a tenger, a másikon pedig a dzsungel, elképesztően kényelmes függőágyakban lehetett aludni, és nem is voltak igazi ablakok, csak szúnyoghálók, így álmodban hallgathattad a hullámokat. Azt is viszonylag könnyű volt elfelejteni, hogy a csapból sósvíz folyt, hiszen a fürdő ablaka, vagyis inkább fala az erdőre nyílt, és valami csodálatos kilátás volt. Az égen millió csillag, tízpercenként egy hullócsillag, szóval mindenki el volt ájulva. Melletünk volt a leghipszterebb hipszterbár amiben valaha voltam: egészséges koktélok, menő zenék, trendi emberek és szuper hangulat.

Amúgy az egész város tele van odatelepült külföldiekkel. Ilyen prögésbe beleunt párok és egyedülálló fiatalok tömegei lepték el Tulumot, mint például a hoteltulajdonos amerikai pár, a jógatanár kanadai csaj, de még a szuperbár alkalmazottai is. És mindenki nagyon nyugodt, vagy legalábbis annak látszik. Kicsit van ilyen erőltetett hippi-hangulata az egésznek, de ezen szerintem viszonylag hamar túl lehet lépni.

Amúgy Tulum leghíresebb látnivalója a tengerparton lévő maja rom, amit a rosszullétem ellenére sem tudtam kihagyni, és valami egészen lenyűgöző volt.

Talán még a helyi állatvilágról pár képet, láttunk 20 centis skorpiót és méteres óriásgyíkot is.

Összességében a mexikói karib-tengeri partvidék meglehetősen sokszínű. A gigantikus cancuni turistaparadicsomtól kezdve Tulumig, a legszebb, legnyugodtabb és legcsodásabb tengerpartig amit valaha láttam, minden megtalálható. Azt hiszem Tulumba szívesen visszamennék még, gyönyörű hely, tökéletes a pihenésre, és a lazulásra. 

Tulumból két nap után indultunk tovább, egy jó egynapos túrával be a kontinens másik oldalára, Palanque-be, ez azonban már csak a következő posztba fog beleférni.

A srácokkal Mexikóvárosban

Az előző bejegyzés ott maradt abba, hogy milyen ügyesen befejeztem a sulit. Azt követően már tényleg csak néhány, amúgy meglehetősen unalmas napot kellett várnom, hogy megjöjjön Laci és Zala, és kezdetét vegye a városnézések újabb köre.

Elsőre azért nem mondom, hogy nagyon prögősen indult a buli, elég fáradtak voltak mire ideértek december elsején, így nem is nagyon maradt semmi más, csak elmenni Coyacan városközpontba, és vacsorázni egyet. Szép volt, jó volt, de Laci azért gyorsan el is aludt az asztalnál, úgyhogy az estének viszonylag hamar véget vetettünk.

De jól is tettük, mert másnap sokkal aktívabb volt mindenki. Délelőtt megnéztük a Trockij-múzeumot. A nagy gondolkodó, miután összeveszett a még nálánál is nagyobb elmével (Sztálinnal), ide, Mexikóvárosba menekült a szovjet bérgyilkosok bosszúja és retusált fotók elől. Mint azt a nagysikerű, amúgy amerikaisága ellenére egyészen szorkaztó, Frida című filmből megtudhatjuk, egészen jól érezte magát itt, belekerült a helyi kommunista és különböző művészkörökbe (sőt még Frida Kahlo ágyába is). Olyan jóba is lettek, hogy ide költözött Coyoacanba, így az a helyzet állt elő, hogy mindenki itt lakott egymástól pár utcányira: mi a Calle de Parisban, mellettünk eggyel Frida a Calle de Londres-ban, míg Trockij és a feleség meg a Calle de Viennán, még kettővel odébb. A múzeum maga egészen érdekes volt, nyilván rengeteg fotón végigkövethetted a főszereplő életét, de talán ami még klasszabb volt, hogy a lakhelyeket meghyagták eredeti állapotukban. Például a dolgozószobát is, ahol az álnok kém megölte egy tőrrel szegény Leo-t.

Azonban a nap legérdekesebb része még csak most következett: elmentünk egy eredeti bikaviadalra. Senki nem tudta mire számítson, vajon lesz-e elég izgalmas az egész kulturálisan, hogy túl tudjunk lépni a tényen, hogy igazából az egész csak egy barbár mészárlás. Azt hiszem, összességében azt kell mondjam, hogy volt benne valami szépség. Látszott, hogy ez egy komoly tradíció, a torreádorok felkészültek és betanult koreográfia alapján végzik a dolgukat. 

Nagyjából úgy zajlik, hogy kiszalad a nagyon megvadult bika, amit első körben majd' 10 torreádor elkezd fárasztani. Néha bejönnek lovas katonák is, akiknek hasonló feladatuk van. Miután ezt megunták, elkezdik véreztetni a bikát, a hátába kisebb tőröket szúrnak. Ettől azonban még nem lesz komolyabb baja az állatnak (legalábbis úgy tűnik), csak tovább fárad. Végül kiáll egy fő torreádor, a végletekig futatja szerencsétlen bikát, majd a végén leszúrja. És az egész kezdődik elölről.

Annak ellenére, hogy a végén egy ember végez az állattal, azért sok másik is kiveszi a részét az egész folyamatból. Emiatt nem éreztem benne túlzottan azt az emelkedettséget, amit sokan említenek, miszerint milyen nagyszerű az ember, hogy elbánik egy hatalmas, féltonnás állattal. Nehéz a nagyszerűséget abban megtalálni, hogy 15 ember végez egy hatalmas bikával; így már kicsit azért más a leosztás.

Amúgy egy este alatt öt bikával is végeznek, így a folyamatos sörutánpótlás és szivarozés ellenére is úgy döntünk, hogy inkább egy vacsora utána haza és pihenés. Annyira azért nem izgalmas.

Harmadik nap reggel eljött az ideje az igazi Mexikónak, és bevettettük magunkat a Centro Historicóba. Aki még emlékszik a korai a posztjaimra, a lakás megtalálása előtt én is ott laktam bent egy hotelben és nem nagyon voltam elájulva a környéktől. Hatalmas utcák, állandó dugó, mindenhol millió ember a nap 24 órájában, elég hamar fárasztóvá tud válni. Pontosan ez történt a srácokkal is. Pár óra séta és körübelül egy Budapestnyi emberrel való talákozás után szinte könyörögtek, hogy mostmár már akkor menjünk innen. Mondjuk meg is értettem őket, a karácsonyi bevásárlókkal megspékelt belváros gyorsan leszívja az energiát az érdekessége ellenére is. Így megy arrafelé a pörgés:

Déutánra átmentünk Polancóba, a legeurópaibb városnegyedbe, amiről korábban már írtam. Itt azért mindenki hamar megpihent és megnyugodott egy kellemes ebéd és egy jó könyvvásárlás után.

Negyedik nap a múzeumoké volt, elsőnek futottunk egy kört a Museo Antropologíában, ami nekem még másodszrorra is egészen lenyűgöző volt. Később átmentünk megnézni a Museo Soumayát, Carlos Slim magángyűjteményét egy északi városrészben. Az egész környék olyan, mintha nem is csak egy másik országba, hanem egy másik évszázadba érkeznél. Csillogó-villógó felhőkarcolók, Slim összes cégének (pl. a Telcelnek és a Telmex, a legnagyobb helyi távközlési vállalatoknak) is itt van a székháza. És a negyed közepén ott van ez a furcsa épület, benne pedig a legösszeszedetlenebb és legdrágább műgyűjtemény amit valaha láttam.

A múzeum kurátora Carlos Slim felesége, akinek úgy tűnik (bár mondjuk ez a vagyonuk alapján nem meglepő) semmiféle pénzügyi korlátot nem kellett szem előtt tartani a gyűjtemény beszerzésekor. Így a több száz random elhelyezett Rodinen felül középkori mexikói aranypénz-gyűjteményt, kortárs mexikói alktoásokat, és antik térképeket is megtekinthetsz. A legviccesebb az egészben, hogy túl sokat a rendezéssel sem foglalkoztak. Ahogy haladsz egyre feljeebb a termeken keresztül (enyhe Guggenheim-utánérzés, hogy laposan emelkedő feljárók haladnak körbe a múzeumon belül), olyan kiállításokkal találkozol, mint "A Museo Soumaya 100 legújabb tárgya". Pénz volt, idő biztos kevesebb egy kis kurátori munkára.

A fenti, minden szakértelmet nélkülöző kritikák ellenére, azért szórakoztató volt látni az egészet. Főleg a Centro Historico utcai árusai után. Kevés olyan hely van a világon, ahol egymástól 5 metrómegállónyira megtalálod a világ legszegényebb és a leggazdagabb emberét is.

Ennyi kultúra és Mexikóváros elég volt mindenkinek, így viszonylag hamar hazértünk, másnap időben kellet indulni a reptérre, hogy délutánra már Cancunban legyünk. De ez már egy következő poszt témája lesz.

Suli vége

Tudom, hogy most nagyon elmaradtam, de aki kitartó, és még mindig visszanéz az oldalra, vagy esetleg berakott az RSS-olvasójába, annak most nagyon jó pár napja lesz, mert megpróbálom behozni a lemaradást. Sok minden történt az elmúlt hetekben, vége lett a sulinak, itt volt Laci és Zala, a globspotos barátaim, akikkel pár napos mexikóvárosi mászkálás után elrepültünk Cancunba, és hatalmas Dél-Mexikó túrán vettünk részt. Erre még kicsit várni kell, a folytatásos blog-regény hamarosan jelentkezik megint.

Addig egy kis suli vége. Azt már mondtam, hogy a szakdolgozatott leadtam, de közben végeztem az itteni sulival is, egészen jól. Itt vannak a jegyek, a nagyszülők és a tanulmányaim miatt aggódó távoli rokonok megnyugtatására, és hogy elhiggyétek, nem csak bulizni jöttem ide.

Leadtam a diákigazolványom, kiváltottam az iskolalátogatási igazolást (amivel majd jó olcsón buszozhatok), befizettem az összes tartozásomat, úgyhogy hivatalosan sem kell visszamennem többet a campusra. Ezt a poént facebookon már elsütöttem, de azért hátha valaki ott nem követ: a tanulmányi osztály falára egy gigantikus meztelen nő van festve; azt hiszem ez a legszebb búcsúajándék, amit adhatok nektek a Tec de Monterrey mexikóvárosi karáról.

Nem akarok túl részletes lenni, de azért beszámolok a vizsgáimról is. A Regional Scenario című tárgyon még október végén tartottunk egy nagy prezit Kína demokratizálódásából, az volt a végső jegy. A Business Labor című tárgy (amire az ösztöndíj járt), egy 20 oldalas leadandóban és egy 10 perces preziben végződött. Tekintve, hogy a tanár nem tudott angolul, így nem hiszem, hogy sokat foglalkozott volna (az egyébként eléggé összecsapott) tanulmányommal, viszont felvettem az öltönyömet az elődaásra, így alap, hogy megérdemelt a 100%. Irodalomból kellett leadni egy novellát, nem tudom hogyan kaphattam rá annyi pontot, elég béna lett. Bár mondjuk többet dolgoztam rajta, mint az oktatási tárca az új felsőoktatási törvényen, meg is lett az eredménye.

Azt hiszem a legjobban minden közül a Foreign Investment and Country Risk óra és vizsga viselt meg. Pedig elvileg a faszi valami közepesen menő helyi üzletember, volt a Nokia helyi igazgatója, meg az AmEx regionális vezetője. Ennek ellenére, bugyikék alapon, 44-es betűmérettel és Calibri betűtípussal jeleníti meg az oktatni kívánt anyagot, amely olyan ínyencségeket rejt mint például a What is business strategy című slide, amely a következő információkat tartalmazza: "What is business strategy? Business strategy is about management and change." Ezt követően a számonkérés során, a viszgában felteszi a kérdést: "What is business strategy?" És erre azt kell válaszolnod, hogy "Business strategy is about management and change." Minden agykapacitásomra szükség volt, hogy menjen, és külön élveztem, hogy a tanultatak kontextusba kellett helyezni, vagy valamilyen környzetben alkalmazni.

Az utolsó órán után odajöttem hozzám, és még egy velem lévő cserediákhoz, és megkérdezte tőlünk, hogy mi a véleményünk erről az óráról, mert kifejezettem kíváncsi a külföldiek véleményére. Mondtam neki, hogy szerintem nagyon érdekes volt meglátni az elméletek mögött a gyakorlatot, mert nálunk sajnos sokkal inkább elméleti az oktatás. 

Mexikó legmenőbb egyetemén, ahol az ország gazdasági vezetőit képzik, ugyanígy fog folytatódni az oktatás a jövőben is. Azt hiszem ezzel többet tettem Magyarország versenyképességéért, mint Matolcsy valaha, és nagyban visszavettettem ennek a fejlődő országnak a fejlődését.

Többek között ilyen grafikonokkal illusztrálta a tanulnivalót:

Na elég volt ennek a tárgynak a szapulásából, csak nagyon elegem volt már belőle a vizsgára készülés alatt.

És legyen ennyi elég az egyetemről is, a következő posztban már arról olvashattok, hogy megérkezett Laci és Zala, akikkel kapásból meglátogattunk egy igazi bikaviadalt, és megnéztünk Carlos Slim megalomán birodalmát is.

Rövidhír: leadtam a szakdolgozatom

Hétfő hajnalban leadtam a szakdolgozatom. Kisebb nehézségek árán a netre is sikerült feltölteni, reggel anyu kinyomtatta és már postára is adta. Szóval mostmár - elvileg - semmi nem választ el attól, hogy legyen egy rendes diplomám.

Amúgy nem történt semmi, az elmúlt két hétben tanultam, nagyjából a szakdogával keltem-feküdtem. És amúgy a következőben is nagyjából azt fogok.

Most ennyi, az izgalmakról majd beszámolok.

Día de los Muertos

A Halottak Napja Mexikóban egy elég különleges élmény, keveredik a keresztény és korai bennszülött kultúra minden izgalmas aspektusa (bővebben lásd ITT, angolul). Mindenki aki járt már itt, valamint az összes helyi az egyetemről áradozott az egész esemyénről, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy túrát egy kisebb hegyi városba, és a környékére, ahol az egyik legautentikusabb mexikói ünnepséget tartják.

Morelia - Patzcuaro nagyobb térképen való megjelenítése

Szerda este indultunk Moreliába, ahol találkoztunk még pár másik cserediákkal, akik egy néhány napos északi túráról jöttek. Első este mindenki hulla fáradt volt, úgyhogy hamar lefeküdtünk. Annak ellenére, hogy a hostel egész normálisan nézett ki, reggelre valami ismeretlen ágyban élő bogár kb. 40 helyen csípett agyon. Nem tudom mi lehetett, de gyanítom, hogy nem sikerült teljesen lecserélni az ágyneműt. Végülis túléltem, meg mára már kifejezett jobb az egész, de 4 napig annyira viszketett mindenem, mintha 100 szúnyog csípett volna meg. 

Na de a kis kitérő után folytatom. Csütörtökre béreltünk egy autót, és nekiindultunk a nagy túrának. Azt ajánlották, hogy ne egyenesen menjünk a túra végpontjába Patzcuaróba, hanem kerüljük meg a tavat. Ami végülis néhány helyen szép volt, néhány helyen meg kifejezetten unalmas, de sikerült elkapnunk az első helyi falunapot, egy Erongaricuaro nevű helyen. Sajnos kicsit korán érkeztünk, még csak nagyjából készülődtek az eseményre, de már megnézhettük a sírszépségversenyt, a többiek lovagoltak (a helyi cowboyok nagy örömére Joaquin, a svéd srác le is esett a lóról), meg ebédeltünk kb 200 forintért egy hatalmasat.

Végül kora délutánra érkeztünk meg Patzcuaróba, ahol hajóra szálltunk és kimentünk Janitzióra hajóval, ami nagyon pici, mint utólag kiderült, nagyon turistás sziget a tó közepén. Maga a tó amúgy gyönyörű volt, megérkezésünk előtt pedig a helyi halászok is tartottak bemutatót. Sajnos azonban, a szigeten nem sok minden volt a szuvenírboltokon kívül, így hamar el is jöttünk. Ami sajnos (ismét utólag) nagy hiba volt. A visszafelé hajóúton feltünő volt, hogy rengetegen mennek ki a szigetre sötétedés után. Mint kiderült, itt van éjjel a legnagyobb, "igazi" mexikói ünnepség, rengeteget isznak-esznek, az este csúcspontjaként pedig az elhunytak tiszteletére kis fahajókat raknak vízra egy szál gyertyával. Hát ez van, erről lemaradtunk.

Visszatérve a szárazföldre, bementünk Patzcuaro főterére, ahol ismét rengeteg turista és árus várt minket. Iszonyú hideg volt, kicsit már fáradtak voltunk, így igen megörültünk, amikor pár mexikói odajött hozzánk, hogy nincs-e kedvünk csatlakozni a házibulijukhoz. Végül éjjel egy lett mire odaértünk, de iszonyú kedvesek voltak nem engedték hogy bármit vegyünk, mindennel ingyen kínáltak minket. Egyetlen fenntartásunk volt az egésszel: kint a világ végén valami félig kész házban voltunk, én nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az övék volt, és nem csak egy random házfoglaló buli részesei voltunk, de amíg mi eljöttünk, addig nem jöttek a rendőrök.

Éjjel 3 körül továbbálltunk, ismét a tópartra, ahol egy ilyen Balaton parti mulató-szerű helyen éktelen technóra ugrabugrált a helyi, erősen bedrogozott fiatalság. Egészen meglepő volt látni, hogy így is lehet megemélkezni az elhunytakról.

Na de akkor most jöjjön két kitérő, aztán folytatom a történetet. Először is Mexikó és a halál kapcsolata. Itt egész egyszerűen teljesen máshogy kezelik a kérdést, mint nálunk Európában. Annak ellenére, hogy mindenki katolikus, a korábbi indián kultúrával összekeveredve elég furcsa kombók alakultak ki, mint például a Szent Halál, amitől egy magyar kisiskolás valószínű hónapokig nem aludna. A Halottak Napja egy ünneplés, egy olyan nap, amikor a holtak visszatérnek a földre. Ezt pedig ők szeretnék nem szomorúan átélni, hanem vígadva. A temetőket feldíszítik gyönyörű virágokkal, kenyeret, italt raknak a sírokra. Azt amit életében nagyon szeretett. Például sört, tequilát, tacót, de volt ahol műanyag lovakat. Az egész család és barátok kivonulnak 24 órára a temetőbe, együtt esznek és isznak a halottakkal, tüzet raknak, és ott is alszanak. De az egész egy borzasztó nyitott élmény, bárki szabadon bemehet a temetőbe, mindenki lefényképez mindent amit lát, versenyeznek, hogy ki díszíti fel a sírt szebben. Először nem hittem el a tanárok állítását, hogy menjünk bátran oda mindenkihez, fotózzuk a sírokat, de tényleg: az emberek csak örültek, hogy ott voltunk, volt olyan is, aki még egy itallal is megkínált. Érdekes volt, de az európai beidegződések miatt olyan szentségtörés érzés is volt bennem végig.

A Halál nevetségessé tételét szolgálja a rengeteg, viccesebbnél viccesebb ruhába öltöztetett csontváz is.

Az ünneplő család.

Nagymama és unokája, utóbbi a drogháború egyik helyi áldozata (a rengeteg közül).

És akkor ez utóbbi képpel át is térek a másik pontra, a helyi drogháborúra. 2008-ban, Calderón most leköszönő mexikói elnök megválasztása után hadat üzent a drogkartelleknek, és itt, Michoacan államban vetették be először a hadsereget. A környék látogatását nem nagyon ajánlották külföldieknek az első pár évben. Mi a mindig megbízható spanyoltanár tanácsaira hallgatva csak a településeken álltunk meg, mindenhol ahol volt sok más turista is. De a kis túra alatt legalább 2-3 helyen, biztos vagyom benne, hogy marihuána-ültetvény mellett mentünk el, olyan fűszag volt kilométerekeig, hogy na. De visszatérve: a mára már több 10000 halálos áldozatot követelő háború egyenlőre elég sikertelen, a rengeteg civil áldozaton kívül nem sikerült túl sok eredményt elérni. Mára Michoacán már egy sokkal nyugalmasabb környék, de a harcok átkerültek más területekre. Akit a téma jobban érdekel, egész informatív a Mexican Drug War wikipedia oldal, meg volt egy érdekes összeállítás a világ legveszélyesebb városairól is az Indexen nemrég.

Annak, hogy nem tekintenek ennyire negatívan a halálra, mint tényre, azért sajnos látszik, hogy vannak árnyoldalai is. Egyszerűen egy emberélet is sokkal kevesebbet ér, mint otthon. Ezt bizonyítja a dorgháborúk áldozatainak hatalmas száma, valamint a kormány nemtörődömsége is. De ugyanúgy a helyiek nekünk adott tanácsa is: ha ki akarnak rabolni, semmilyen ellenállást nem szabad tanúsítani, mindent át kell adni, mert az iPhone sokkal többet ér, mint te.

Na most ez egy kicsit patetikus kör volt, nyilván mi ezzel nem nagyon szembesülünk, de most így érdekes volt látni. A túrát folytatva: reggel 5kor még megálltunk egy tómenti Tzintzuntzan nevű faluban, ahol fenti temetős képek készültek. Egyszerűen lenyűgöző volt, életem egyik legérdekesebb élménye, ahogy sétáltunk egy jó fél órát a sírok között. Nem tudom mennyire adják vissza a képek a hangulatot.

Mivel reggel 7-re értünk haza, másnap nagyjából csak egy nagy sétára maradt idő Moreliában, ami egy meglepően szép koloniális városka, gyönyörű katedrálisokkal, éppen akkor tartó filmfesztivállal és rengeteg helyi kajával, specialitással.

A helyi tánc, amelyben fiatalok öregnek öltöznek be és totyogva táncolnak. Az eredetét nem sikerült kiderítenem, de azért elég furának tűnt.

Innentőlkezdve kicsit egysíkúvá vált a túra. Este pár helyi unszolására elmentünk valami mexikói élőzenés helyre, ahol mindenki borzasztóan örült nekünk, az egyetlen fehéreknek. Még a cowbow-kalapos énekesnő is odjött hozzánk egy szám közben, és a helyi mulatozók igen nagy örömére spanyolul énekeltetett velünk valami 80-as évek mexikói slágert.

Mivel ismét sikerült 5 körül lefeküdni, másnap annyira maradt idő, hogy kimenjünk a buszpályaudvarra, és felüljünk egy buszra Guadalajarába, Mexikó második legnagyobb városába. Meg kell valljam, hogy a szombat esti bulin kívül nem sok benyomást gyakorlot rám a város. Van egy kis óvárosa, amúgy az egész egy nagy ipari park, lakótelepekkel és drogelosztó slumokkal kombinálva. De ahogy mondtam, szombaton jót buliztunk a helyi elittel a legmenőbb diszkóban, ami olyan posh volt, hogy az 5kert, messze elbújhat mögötte. Viszont érdekes mód rengeteg európai és amerikai volt, úgyhogy most azért néztek meg minket, mert Torgéval és Pashával mi voltunk az egyetlen a klubban, akik pólóban és farmerben mehettek be, ing és szövetnadrág helyett.

Másnap még sétáltunk egy kicsit, aztán végül úgy döntöttünk, hogy éjszaka hazbuszozunk, úgyhogy egy nagy vacsora után este 10-kor felszálltunk valami elég olcsó buszra, hogy hajnali 5-re már ismét Mexikóvárosban ébrdhessünk. Mindig áradoztam a helyi buszközlekedésről, ez sajnos most a legkevésbé sem lesz így, írtó kényelmetlen volt, 8 órát begörnyedve ülni. Lehet majd felül kell vizsgáljam a januári tervemet, és a túrám kezdetén Chihuahuába a 22 órás buszút helyett a repülőt kell válasszam. De erről meg legközelebb.

Istenien sikerült ez az elmúlt pár nap, nagyon izgalmas volt kicsit jobban elmerülni Mexikóban. Most viszont vissza a szakdogához, mához két hétre elvileg semmi nem választ el attól, hogy a mesterdiploma összes feltételét teljesítsem. A szokásos Flickr link még több képpel ITT.

Tanulás, szakdolgozat, mindennapok

Arra gondoltam, hogy születhetne egy olyan bejegyzés is, ami nem arról szól, hogy mekkora bulik vannak, és mennyi helyen járok, hanem leírja, hogy milyenek a mindennapok.

Most kell befejeznem a szakdolgozatomat St. Gallenben. November 19 a leadási határidő, az elmúlt két hetemet (és még a hátralevőket is nagyjából) ez tölti ki. Demokrácia és fejlődés témában írom, különös figyelmet fordítva a nemzetközi békefenntartó akciók által létrehozott államokra. Annak ellenére, hogy a téma érdekes, az írás unalmas, és elég lassan is haladok. Meglenni biztosan meglesz. 

Az itteni órákon is sokat kell teljesíteni. Most van a második partial időszak, minden tárgyból van vizsga, leadandó. Most pénteken lesz egy nagy prezentációnk Kína demokratizálódásából (nem tudok elszakadni a témától) az egyik lakótársammal. Sajnos a munkamegosztás nem sikerült túl jóra, Pasha se nem beszél túl jó angolt, se nincs túl jó kedve a nemrégi szakítása miatt, de azért a 42-ből 3 slideot megcsinált. Majd pénteken kiderül, hogy hogyan megy.

Irodalomból sokat olvasunk, most éppen egy mexikói író, Carlos Fuentes egyik könyvét, ami itt nagy sikernek örvend, annak ellenére, hogy szerintem közhelyesebb, mint Coelho (szerinte) legjobban sikerült könyvei. De például volt, Kundera is, aminek megbeszélése közben nagyon aktívan részt kellett vegyek, egyetlen cserediákként, aki ráadásul még kelet-európai is.

A külföldi befektetés óra pont olyan unalmas, mint volt. Béna business modelleket beszélünk meg, unalmas Harvard Business Review esettanulmányok alapján. Ebből is lesz egy leadandó, az mondjuk vicces, valamilyen oknál fogva a mexikói csoporttársaim egy olyan eset bemutatását választották, amiben egy képzeletbeli cég Guetemalába exportál WC-papírt. Sokat még nem dolgoztunk rajta, de a biztonság kedvéért Guatemalát levettem az utazási célpontok listájáról.

Spanyolból haladok, egyre többet értek, tudok ragozni jelen és múlt időben. Beszélni még nem beszélek olyan szívesen, de hátha egyszer átszakad a gát, és onnantól kezdve be sem áll a szám. Sajnos, ahogy sok minden más közbejött, úgy lett egyre kevesebb időm foglalkozni vele itthon.

Még egy órám van, hogy teljes legyen a kép, egy business labor nevű, ahol az előre leadott üzleti tervet kell kidolgozni, és év végén prezentálni. Sokat nem haladtam eddig vele, de nagyon  kedves a mexikói segítőm. Ma ennek a tárgynak a keretében kellett előadást tartani Magyarországról, szóval végre átélhettem az örök erasmusos érzést, hogy félig nosztalgiázva arról tartasz előadást, hogy mennyire jó Budapesten élni.

Közben az otthoni szakdolgozattal is haladni kell, megpróbáltam kis haladékot kérni, de a rendszer az nem enged. Úgyhogy hamarosan neki kell álljak az európai agrárpolitika elemzésének. Úgy döntöttem, olyan témát választok, amivel még soha nem foglalkoztam, aztán majd kiderül, hogy ez egy izgalmakat, vagy nagyon sok szívást hozó döntés volt-e.

Amúgy, csak nehogy egy bejegyzés is kép nélkül maradjon, a napjaimat manapság e két helyen töltön:

Ez utóbbin leginkább egyedül, vagy a vékonykarú Timóval, és sokkal kevesebb kajával és vidámsággal, cserébe több papírral és tanulással.

Guanajuato

Elég régóta tartozom bejegyzéssel. Legfőképp két dolog miatt nem írtam:
1. nem nagyon történt semmi.
2. nem nagyon van időm a tanulás miatt.
De mára már nagyjából elég volt a szakdolgozatírásból, úgyhogy valami rövidet gondoltam, hogy alkotok.

Még két hete voltunk a Guanajuato nevű tartomány fővárosában, amit szintén Guanajuatónak hívnak. Alapjában is gyönyörű város, de most van (volt) a Festival Cervantino nevű összművészeti fesztivál, ami még klasszabbá tette a helyet. 

Talán az egyik legszebb koloniális város Mexikóban, gyönyörű épületekkel. És a fesztivál is tényleg minden képzeletet felülmúlt: az egyik épületben osztrák rövidfilmeket vetítenek, aztán tovább sétálva az utcán spanyol színházi előadásokat láthatsz. Este voltunk perui indiánok pánspíkoncertjén, no meg talán az egyik legjobb bulin, mióta itt vagyok. Közepesen jó DJ-k a város egyik alagútjában, megspékelve az egészen őrülten mulató mexikói tömeggel.

Másnap meglátogattunk még az elvileg nagyon híres múmiamúzeumot, ami első ránézésre nagyon bénának tűnt, de összességében elég megrázó élmény lett. Valamilyen földtörténeti csoda folytán a helyi temetőben eltemetett halottak egy része gyakorlatilag tökéletesen megmaradt eredeti állapotában. Egészen bizarr volt a kiállítás, a 3 hónapostól, a 100 évesig mindenféle korú múmiát lehetett látni. Erről nem töltök fel fotó, aki szeretné, elküldöm külön emailben.

Másnap a társaság javarésze hazament, mi még páran átmentünk egy San Miguel de Allende nevű helyre, ami szerintem az egyik legszebb város volt ahol valaha jártam. Szupernyugodt, tele csodás épületekkel, templomokkal, és kisumult ábrázatú emberekkel. Erről korábban nem tudtam, de talán éppen a hangulat miatt, a város lakóinak több, mint 10% expat, legfőkébb kiörgedett és gazdag amerikai hippi. Ez egészen vicces dolgokat eredményez, nem egy ősz hajú, bevásárlókosaras hölgyet láttam; az alkaron tetovált békejellel, a kosárban friss mangóval. Plusz, emaitt rengeteg nagyon jó étterem, galéria, és kézműves ékszerbolt van, ahol a kissé már megkopott hippi-életérzés űzhető.

A város még híres a nem messze található fürdőről, ami azért a google képek alapján sokkal jobban néz ki, mint valójában. De volt egy izgalmas utunk egy ősrégi menetrendszerinti busszal ki a puzstába, ahol visszafele az országút mellett azért egy jó fél órát várni kellett, hogy hazajussunk.

Most ennyit, a képek erről a helyről úgyis többet elmondanak. A szokásos Flickr link ITT.

Acapulco

Megint elég lassan jutottam el a bejegyzésig, de elég fárasztó hét volt. De a lényeg, hogy voltunk a múlt hétvégén Acapulcóban, ami jó is volt meg igazából nem is. Egy mondatban: azon kívül, hogy hatalmas, 30 emeletes hotelekban, és közepesen igénytelen bárokban mulathatod az idődet, nem sok mindent lehet csinálni.

Kezdem az odaúttal, ami az első mexikói buszutazásom volt. Acapulcóba az út ugyanazon az autópályán át vezetett, kb öt óra, ami nagyon hamar elment egy szuperkényelmes buszon. A neten sajnos nem vehetsz jegyet, mert nem fogad el csak mexikói bankkártyát, de szerencsére az állomás nagyon közel van hozzánk. Képzeljétek el a legnagyobb legújabb Volvo távolsági buszt, összesen 36 üléssel, és akkora lábtérrel, hogy még én is elfértem, 45 fokban hátradöntheő üléssel.

Már elég késő este volt mikor odaértünk, gyors taxi a hotelbe. 4 csillagos casa inn, mielőtt felhördültök, egy éjszaka fejenként kevesebb, mint 5000 ft volt. Látszik az épületen, hogy egyszer szebb napokat is látott, kb 400 szobájuk volt, amiből szerintem 10-ben voltak (abból 3 a mienk). Felújítva '92-ben lehetett utoljára, de legalább volt egy szép uszodája és közel volt a parthoz.

Este elmentünk a parton mászkálni, valami helyet keresni, ahova be lehet ülni. És ekkor elkezdődött az igazi Acapulco-feeling. Minden sarkon kis mexikói figurák, különböző flyerekkel, ajánlatokkal bombáztak. Mire beértünk a központba, szerintem 500x hallotuk a "hello amigo, you want to go to diskotech?" mondatot. Beültünk valami tengerparti helyre, 100 pesoért volt open bar, amiért annyi pancsolt sex on the beachet kaphattál, amennyi csak beléd fért. Később még elmentünk kaszinóba is (még sosem voltam), vesztettem 50 pesót. Nem is volt igazi kaszinó, a mexikói törvények szerint nem lehet semmilyen kártyajátékot játszani, ezért csak ilyen hipervillogó automaták elé ülhettél le, ahol a félkarú rabló különböző változatait játszhattad nikotintól ráncos 50 éves amerikai nőkkel. Remélem eljutok jobb kaszinóba is. Az első este összességében nem hagyott valami nagy nyomot, nagyon turistás volt az egész, főleg összehasonlítva az előző utunkkal, Puerto Escondidóval. Mondjuk az elég menő érzés volt, hogy a szobánk 9. emeleti teraszáról kinéztünk, ezt láttuk:

Kifejezetten amerikai volt a látvány, kaszinóval, Walmarttal, és Office Depot-val. :)

Másnap elég lassan indult, mindenki fáradt és egykedvű volt, eltaxiztunk egy hajóállomásra, ahol egy ilyen Tensitours-kaliberű hajóútra fizettünk be reklámszatyros mexikói családokkal. A végcél egy sziget volt, ahol csodás mexikói ebéd és táncshow várt minket. Az út nem volt hosszú, túl izgalmas sem. Láttuk viszont a híres acapulcói sziklaugrókat, akik minden arra járó hajó utasát szórakoztatják. Mondjuk tényleg elég magasról ugranak, és sekély vízbe. Nagyon ügyesnek kell lenni, mert ki kell számolnod, hogy a hullámba érkezz, különben elég sekély a víz. 

Nagyon érdekes volt a város pusztulását is látni. A '80-as, '90-es években Acapulco volt a világ legmenőbb helye (ekkor épültek a gigahotelek), minden menő embernek itt volt nyaralója. Rengeteg tengerparti nyaralót, óriási üvegpalotát, diszkót, hajókikötőt láttam. Több olyan nyaraló is volt, aminek saját kabinos felvonója (!), vagy siklója (!) volt, amivel le lehet menni a domboldalról a partra. 

Na ez az ami azóta erőteljes pusztulásba ment át. 2012-re a turizmus 80%-ot esett a csúcshoz képest, minden amerikai turista Cancúnba megy, és a házak fele teljesen elhagyatott, rohad, rozsdásodik, a hotelek üresek, itt legszennyezettebb a víz és a homok. A drogkartellekről nem is beszélve. Plusz itt történeik a legtöbb taxis rablás a városban, este nem mászkálhatsz a tengerparton, és folyamatosan, minden másodpercben csak azt kellett figyelni, hogy ugye nem követ minket senki. Nem akarok túl félelmetesen hangozni, mert nem történt semmi, de sok energia elment a figyelésre. Egyszer, ha lesz időm, elviszem a gépem, és végigfotózom nektek a savas esőtől sárgásodó 1000 négyzetméteres, széteső nyaralókat.

Szóval, vissza a sztorihoz. Odaértünk a szigetre, megnéztünk a félelmetesen közhelyes mexikói tánshowt, amitől lassan mindenkinek elment a kedve az egésztől. De ekkor megérkezett a kaja, ami annyira jó volt, hogy hirtelen minden megváltozott. Búvárkodtunk még kicsit az öbölben, mászkáltunk a sziget dzsungelében, majd egy jó fél órás úttal visszatértünk a hotelhez.

Egy kis pihenés után jött az este, ami nagyon jól sikerült. Volt egy másik cserediák-csoport, akik kb 15-en kibéreltek egy olyan villát, amilyenben még sosem jártam. Volt hozzá két medence, működő sikló, koktélbár. Talán ez volt a legszebb házibuli, ahol valaha voltam. Utána az egész csapat átment egy menő helyi diszkóba, srácok ingben, lányok miniruhában, így képzeltem el egy igazi mexikói klubot. Nyilván a szokásos mexikói elemekkel. Például éjjel 3-kor megjelent a tánctér közepén egy törpe, aki egy hatalmas dobozt a fején viselve táncolt jó negyed órán át. Azért ez Európában bőven kimerítette volna a politikai inkorrektség fogalmát.

Másnap nem nagyon történt semmi a másnaposságon kívül, max annyi, hogy voltunk jetskizni, amit nagyon élveztem. Hatalmasakat lehetett ugratni hullámokon, menni mindenfelé az öbölben, egész addig amíg le nem állt a jetskim, és után jó 20 perc alatt 5 km/óra sebességgel jutottam vissza a kikötőbe. Még mindig jobban jártam, mint Miklas, a dán srác, aki a nyílt tengeren robbant le teljesen, ott ült 40 percet, amíg valaki érte jött. Annyira nem örültek a bérlős srácok, főleg mivel előre szóltak, hogy max 200 méterrel mehetünk el a parttól, mi meg kimentünk jó 5 km-t az öbölből a nyílt vízig. Hú de menő!

Szóval Acapulco egy elég vegyes élmény. Nagyon-nagyon touristic az egész, a hotelektől, a strandig (ahol nem tudsz aludni, mert 5 percenként akar valaki valamit eladni) és a bárokig. De ha arra vágysz, hogy koktélozz, bulizz, jetskizz, és mindenféle egyszerű élvezeteknek hódolj, akkor meg egy kifejezetten jó hely. És nem mellesleg, elég menő.