A srácokkal Mexikóvárosban

Az előző bejegyzés ott maradt abba, hogy milyen ügyesen befejeztem a sulit. Azt követően már tényleg csak néhány, amúgy meglehetősen unalmas napot kellett várnom, hogy megjöjjön Laci és Zala, és kezdetét vegye a városnézések újabb köre.

Elsőre azért nem mondom, hogy nagyon prögősen indult a buli, elég fáradtak voltak mire ideértek december elsején, így nem is nagyon maradt semmi más, csak elmenni Coyacan városközpontba, és vacsorázni egyet. Szép volt, jó volt, de Laci azért gyorsan el is aludt az asztalnál, úgyhogy az estének viszonylag hamar véget vetettünk.

De jól is tettük, mert másnap sokkal aktívabb volt mindenki. Délelőtt megnéztük a Trockij-múzeumot. A nagy gondolkodó, miután összeveszett a még nálánál is nagyobb elmével (Sztálinnal), ide, Mexikóvárosba menekült a szovjet bérgyilkosok bosszúja és retusált fotók elől. Mint azt a nagysikerű, amúgy amerikaisága ellenére egyészen szorkaztó, Frida című filmből megtudhatjuk, egészen jól érezte magát itt, belekerült a helyi kommunista és különböző művészkörökbe (sőt még Frida Kahlo ágyába is). Olyan jóba is lettek, hogy ide költözött Coyoacanba, így az a helyzet állt elő, hogy mindenki itt lakott egymástól pár utcányira: mi a Calle de Parisban, mellettünk eggyel Frida a Calle de Londres-ban, míg Trockij és a feleség meg a Calle de Viennán, még kettővel odébb. A múzeum maga egészen érdekes volt, nyilván rengeteg fotón végigkövethetted a főszereplő életét, de talán ami még klasszabb volt, hogy a lakhelyeket meghyagták eredeti állapotukban. Például a dolgozószobát is, ahol az álnok kém megölte egy tőrrel szegény Leo-t.

Azonban a nap legérdekesebb része még csak most következett: elmentünk egy eredeti bikaviadalra. Senki nem tudta mire számítson, vajon lesz-e elég izgalmas az egész kulturálisan, hogy túl tudjunk lépni a tényen, hogy igazából az egész csak egy barbár mészárlás. Azt hiszem, összességében azt kell mondjam, hogy volt benne valami szépség. Látszott, hogy ez egy komoly tradíció, a torreádorok felkészültek és betanult koreográfia alapján végzik a dolgukat. 

Nagyjából úgy zajlik, hogy kiszalad a nagyon megvadult bika, amit első körben majd' 10 torreádor elkezd fárasztani. Néha bejönnek lovas katonák is, akiknek hasonló feladatuk van. Miután ezt megunták, elkezdik véreztetni a bikát, a hátába kisebb tőröket szúrnak. Ettől azonban még nem lesz komolyabb baja az állatnak (legalábbis úgy tűnik), csak tovább fárad. Végül kiáll egy fő torreádor, a végletekig futatja szerencsétlen bikát, majd a végén leszúrja. És az egész kezdődik elölről.

Annak ellenére, hogy a végén egy ember végez az állattal, azért sok másik is kiveszi a részét az egész folyamatból. Emiatt nem éreztem benne túlzottan azt az emelkedettséget, amit sokan említenek, miszerint milyen nagyszerű az ember, hogy elbánik egy hatalmas, féltonnás állattal. Nehéz a nagyszerűséget abban megtalálni, hogy 15 ember végez egy hatalmas bikával; így már kicsit azért más a leosztás.

Amúgy egy este alatt öt bikával is végeznek, így a folyamatos sörutánpótlás és szivarozés ellenére is úgy döntünk, hogy inkább egy vacsora utána haza és pihenés. Annyira azért nem izgalmas.

Harmadik nap reggel eljött az ideje az igazi Mexikónak, és bevettettük magunkat a Centro Historicóba. Aki még emlékszik a korai a posztjaimra, a lakás megtalálása előtt én is ott laktam bent egy hotelben és nem nagyon voltam elájulva a környéktől. Hatalmas utcák, állandó dugó, mindenhol millió ember a nap 24 órájában, elég hamar fárasztóvá tud válni. Pontosan ez történt a srácokkal is. Pár óra séta és körübelül egy Budapestnyi emberrel való talákozás után szinte könyörögtek, hogy mostmár már akkor menjünk innen. Mondjuk meg is értettem őket, a karácsonyi bevásárlókkal megspékelt belváros gyorsan leszívja az energiát az érdekessége ellenére is. Így megy arrafelé a pörgés:

Déutánra átmentünk Polancóba, a legeurópaibb városnegyedbe, amiről korábban már írtam. Itt azért mindenki hamar megpihent és megnyugodott egy kellemes ebéd és egy jó könyvvásárlás után.

Negyedik nap a múzeumoké volt, elsőnek futottunk egy kört a Museo Antropologíában, ami nekem még másodszrorra is egészen lenyűgöző volt. Később átmentünk megnézni a Museo Soumayát, Carlos Slim magángyűjteményét egy északi városrészben. Az egész környék olyan, mintha nem is csak egy másik országba, hanem egy másik évszázadba érkeznél. Csillogó-villógó felhőkarcolók, Slim összes cégének (pl. a Telcelnek és a Telmex, a legnagyobb helyi távközlési vállalatoknak) is itt van a székháza. És a negyed közepén ott van ez a furcsa épület, benne pedig a legösszeszedetlenebb és legdrágább műgyűjtemény amit valaha láttam.

A múzeum kurátora Carlos Slim felesége, akinek úgy tűnik (bár mondjuk ez a vagyonuk alapján nem meglepő) semmiféle pénzügyi korlátot nem kellett szem előtt tartani a gyűjtemény beszerzésekor. Így a több száz random elhelyezett Rodinen felül középkori mexikói aranypénz-gyűjteményt, kortárs mexikói alktoásokat, és antik térképeket is megtekinthetsz. A legviccesebb az egészben, hogy túl sokat a rendezéssel sem foglalkoztak. Ahogy haladsz egyre feljeebb a termeken keresztül (enyhe Guggenheim-utánérzés, hogy laposan emelkedő feljárók haladnak körbe a múzeumon belül), olyan kiállításokkal találkozol, mint "A Museo Soumaya 100 legújabb tárgya". Pénz volt, idő biztos kevesebb egy kis kurátori munkára.

A fenti, minden szakértelmet nélkülöző kritikák ellenére, azért szórakoztató volt látni az egészet. Főleg a Centro Historico utcai árusai után. Kevés olyan hely van a világon, ahol egymástól 5 metrómegállónyira megtalálod a világ legszegényebb és a leggazdagabb emberét is.

Ennyi kultúra és Mexikóváros elég volt mindenkinek, így viszonylag hamar hazértünk, másnap időben kellet indulni a reptérre, hogy délutánra már Cancunban legyünk. De ez már egy következő poszt témája lesz.