Sierra Madre

Így, hogy visszatértem a Sierra Madre fogságából (vagy kicsit kevésbé tragikusan fogalmazva: a hegyek internet-nélküliségéből), és mielőtt továbbindulnék Baja Californiába, gyorsan összefoglalom a hegyi kalandjaimat.

A rövid chihuahuai kitérő után reggel 5-kor már a vasútállomáson voltam, hogy megtegyem az első szakaszát az El Chepének, Mexikó egyetlen megmaradt személyszállító vasútjának. Ami amúgy csodásan lenyűgöző, Chihuahuából indulva felmegy majd' 2500 méterre, ahonnan egészen a tengerpartig ereszkedik le. Szóval nemcsak szép hosszú ívek és alagutak vannak, amivel nekem, mint vasútbarátnak már el is nyerte a kegyét, hanem a sivatagtól kezdve a pálmafákon át a fenyőerdőig mindenféle flórával és faunával találkozhat az ember. Azért a lelkesedésem hamar elfogyot (elfagyott), tekintve, hogy a fűtést nem sikerült bekapcsolják, így a Creelig tartó 6 órás utat 3 pulcsiban, egy kabátban és a hálózsákomban töltöttem hibernálódva. Elszoktam teljesen ettől az időtől.

Dél körül érkeztem meg Creelbe, ami a Copper Canyon nevű (Réz-kanyon) tájvidék turista központja. Na azért nem egy Cancun, szerintem külföldi rajtam kívül lehetett max 2, őket is csak messziről láttam. Volt egy klassz kis hotelem, saját gázmelegítővel, első nap ott próbáltam átvészelni a hideget. Nagyon másra a korai indulás és a fagyos reggel miatt erőm sem maradt, de azért meglátogattam egy helyi túraszervező céget, ahol béreltem másnapra bringát, meg dumáltam kicsit a sráccal. Akiből csak dőlt a panaszáradat, hogy évek óta nincs senki, mert a mocskos nyugati média tele van a drogháborús hírekkel. Amúgy tény, hogy Creel is abban a Chihahuában van, mint Ciudad Juarez, de azért a kettő teljesen összehasonlíthatatlan. Mindegy, én kihasználtam a helyzetet és béreltem egy montit nagyon olcsón.

Így a másnap a mínusz ellenére bringázással indult, ami valami elképesztő volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a világ egyik legklasszabb mtb-helye Mexikóban van, de ez a nap elég meggyőző volt. Rengeteg földút szeli át a Tarahumara indiánok földjét, akiket a színes öltözékükről lehet a legjobban megismerni, no meg arról, hogy a jéghideg ellenére is szandálban járnak és barlangokban laknak. Amúgy a környék híres a különböző sziklaformátumokról: Creelből bringával bejárható a Gombák völgye, a Békák völgye és a Szerzetesek völgye is; a nevükből viszonylag sejhető, hogy milyen formájúak. 

Harmadnap ismét korán keltem, hogy elérjem a hajnalban induló batopilasi buszt. Batopilas az egyik leghíresebb kanyon a környéken, Creel 2300 méteréről egy 140 km és 5 óra hosszú úton lehet leereszkedni a falu 400 méteres tengerszint feletti magasságára. Az út legizgalmasabb része az utolsó 50 km, amin egy teljesen elképesztő földúton, kb 100 szerpentinkanyaron és folyóátkeléseken vezet lefelé a busz útja. Gyönyörű volt, de egyben azért kicsit félelmetes is ismerve a mexikói közelekedésbiztonságot és vezetési stílust. 

Készítettem videót is, de aki ezalapján az iphone-tokom színét kritizálja, azt letiltom a blog olvasásáról.

Megérkezés után a világ vége fogadott. Egy egyutcás városka, ahol rajtam kívül nulla, azaz nulla darab tursita, ezáltal fehérember volt. Az egész hely amúgy egy klasszikus western-film tökéletes helyszíne lenne. Öregurak a főtéren ücsörögnek cowboy-kalapban, pick-up és lovasok vonulnak jobbra-balra, indiánok mossák a ruhát a folyóban. És amúgy belegondolva, tényleg elég messze volt innen minden. 5 óra földúton busszal Creelig, onnan még 6 vonattal Chihuahuáig, majd onnan 25 óra buszút Mexikóvárosig, ha felszíni közlekedéssel szeretnéd elérni a fővárost. Net nincs, mobilhálózat nincs, sőt vasárnap áram sem volt. Nyilván, nevethettek, millió ilyen hely van még a világon, Afrikában, Ázsiában, tuom is én, de mikor voltál utoljára két napig megállás nélkül olyan területen, ahol nincs térerő? Nem arról van szó, nem volt szükségem senkit felhívni, csak a tudat, hogy a semmi közepén vagy, egészen fura. Este megvacsoráztam a falu egyetlen éttermében, Dona Micánál, ami gyakorlatilag annyi, hogy a néni konyhájában van két asztal, mondja, hogy ma este csinálhat neked enchiladast, vagy bistek a la mexicanat és csókolom. Szóval a nap java részét a fantasztikus hotelteraszom töltöttem pár sörrel és egy könyvvel.

Amúgy van még egy meglepő vonatkozása ennek a helynek, amire lehet, ha a Lonely Planet nem hívja fel a figyelmem, észre sem veszem. Ez pedig a tény, hogy a falu java része marihuána termesztéséből él. Én nem láttam egy ültetvényt sem, viszont az, hogy kb minden embernek vadonatúj dzsipje, pickupja van, azért a világ segglyukán eléggé árulkodó. Több Hummert láttam itt, mint eddig egész életemben. Miután olvastam ezt az érdekességet a könyvben, kérdeztem még Creelben az utazási irodás faszit, aki megnyugtatott, hogy nem kell félni, ha csak turistáskodsz, akkor szívesen látnak, de okosan a fényképezőgéppel a környék bejárásával. Amúgy meglepően normális volt mindenki, köszöntek az utcán, segítetettek mindentben, csak megint ott bújkált bennem a chihuahuai kisördög és folytom azt néztem ki jön a hátam mögött és mi történik. Szóval megint pont ugyanannak lettem az áldozata, mint korábban: ha nem olvasom el a leírást, akkor semmit nem vettem volna észre az egészből.

Másnap, miután 20 embert megkérdeztem, hogy biztonságos-e, elsétáltam a folyóvölgyben két órányira lévő Satevo falucskába, ahol egy 1700-as években épült, elhagyatott jezsuita kolostor van. A kanyonbeli séta már 100%-ig western-hangulatot ébresztett, mindenhol kaktuszok, sasok és keselyűk meg lovagló és folyóban fürdőző indiánokat látsz. Túrázva egyszer csak egy kanyar után előbújik a templom is, egészen meglepő látvány így mindentől távol (mégha  én nem is fogalmazok olyan patetikusan, mint az útikönyv, ami egy Turner-képhez hasonlítja a felbukkanó helyet).

Délután már azért kicsit unatkoztam, bevallom, főleg, hogy áram sem volt. Ezen sokat az új Eco-könyv (Prágai temető, nem tudom mennyire új) kiolvasása sem nagyon enyhített, tekintve, hogy elég gyenge a többiehez képest.

De jött a másnap, ami talán életem eddigi legkeményebb utazós napja volt. Reggel 4-kor keltem, a hoteltulaj ajánlására már 4:30-ra kimentem az 5 órás buszhoz, ami isteni döntés volt. Két ok miatt is. Egy, hogy az útfelújítás miatt ugyanis csak egy kisbusz jár, ráadásul az is csak kétnaponta, így eléggé tolakodni kellett a helyekért. Kettő, így meghallgathattam, ahogy a helyi hatvanéves bácsik a fűtermesztésről beszélgetnek, majd elmesélik, hogy hogyan csempésztek át a határon egy gitártokban egy csomó "motát". Gondoltam, ez már rossz nap nem lehett. Végül az lett: egy háromszemélyes pad szélén kaptam egy negyedik helyet, ami pont arra volt elég, hogy a bal farpofám felét rárakjam. Vicces is lett volna, ha nem 5 óra az út, aminek az első fele földút. Annyira szenvedtem, nem tudtam mozdulni, görcsölt a hátam, a lábam, a combom és még mindig van egy hatalmas kék folt az ülepemen. Tegyük még ehhez azt hozzá, hogy a fenti videón látható utat egy túlterhelt kisbusszal (15 helyett kb. 25 ember, nem is én voltam a legszerencsétlenebb, hanem, aki görnyedve állt végig), a sötétben fel a szerpentinen. Arról nem is beszélve, hogy a hegyiek nem bírják az utazást a hegyekben, és némelyikük kb szerintem 20x hányhatott (bocsánat, nem tudom mi rá a szebb szó). Elég shocking volt, főleg, hogy ilyen apróság miatt meg sem álltunk. 

Creelben még volt időm egy isteni bacon-ös rántottára, meg arra, hogy valami idióta műhippi lánycsapat kalandjait hallgassam a vasútállomáson, aztán már jött is a vonat. Amit ismét nagyon vártam, főleg, hogy most jött a szép rész, szerpentines ereszkedésekkel, 15-perces turista megállókkal. Tényleg csodás volt az út egy ideig, de aztán viszonylag hamar besötétedett, és az egész egy kínszenvedéssé vált. Büdös volt, a vonat 30-al cammogott órákon át megállás nélkül, mindenfelé indiángyerekek sírtak. Szégyenlem, de a végén nem élveztem. Sikerült 3 és fél órás késéssel megérkezni a tengerparti végállomásra Los Mochisba, ahol 5 óra buszozás és 13 óra vonatozás után már csak egy taxi és egy hotelszoba várt. Viszont legalább van net. 

Most itt vagyok Los Mochisban, éjjel 11-kor indul a komp át La Pazba, Baja California fővárosába. A hely amúgy elképesztően unalmas, széles utak, egyhangú házak, walmartok és office depot-k. Pluszba egy olyan bevásárlóközpont, aminél szerintem még a Pólus Center is jobb (sőt még a Pólus Center középső, western része is jobb). Tökéletes nyomasztó amerikai kisváros, ahol Adam Chandler nyitna autókölcsönzőt legújabb filmjében, és mindenféle lenyűgöző tréfát eszelnének ki unalmukban Rob Schneiderrel az irodában.

De találtam egy Starbucks-t, úgyhogy lehet netezni, blogot és szakdogát írni az hajó indulásáig. Remélem hamarosan tudom folytatni a beszámolót, addig is élvezzétek a képeket a flickr-n.