Nem tudom volt-e valaki, aki az előző poszt publikálása óta (3 órája) járt a blogon, de hátha annyira tetszett neki a cikk, hogy már nem is bírt magával. Nekik kedveskedve itt az utolsó Észak-Mexikóról szóló bejegyzés.
A horkoló buszról leszállva szerintem az eddigi legbarátságtalanabb mexikói városba, Guerrero Negróba érkeztem. Mindenki előre felhívta a figyelmemet, hogy ne számítsak semmi jóra, de azért ez engem is meglepett. Mármint baj semmi nem volt, azonkívül, hogy a tipikus sivatagi reggeli jéghideg fogadott. De egy utcán és rajta álló házakon kívül első látásra tényleg nem sok minden volt. Szerencsére én csak egy dolog miatt jöttem, hogy megnézzem a környéken telelő szürke bálnákat. A buszállomástól nem volt messze az utazási iroda, így gyorsan be is fizettem a 11 órakor induló útjukra, az indulásig pedig lazultam a kávézújukban, ahol a régi, betárcsázóshoz hasonó gyorsaságú internetjükön próbáltam kis infóhoz jutni a világról.
Hamarosan útra is keltünk, a kisbuszon rajtam kívül volt még pár félig mexikói félig amerikai család, és útközben meglepően sokat tudtam meg a környékről. Azt is például, hogy itt van a világ legnagyobb sókitermelő telepe, ami a vilgátermelés 5%-át adja. Enni nagyon nem lehet, inkább ipari felhasználásra termelnek és annak is java részét Japánba szállítják. Amúgy tényleg meglepő, ennek magyarázatát nem nagyon tudom, de a só egyszerűen csak úgy van a sivatagban. Szóval a kitermelés nagyjából annyit takar, hogy egy nagy hókotrószerű géppel összetolják, és hajóra rakják az árut. Ez itt a sivatagi só:
Na most elég sután hangzott az előző mondat, lényeg, hogy rácsodálkoztam a teljesen furcsa tájra és a sókotró autókra, de utána már nem sok kedvem volt olvasni. Amúgy ilyen giga hajókonténerekbe gyűjtik a cuccot, egy ilyen bárka 1000-1500 tonna sót képes szállítani:
Sok minden mást is megtudhattam az angolul és spanyolul is kiválóan hadaró guide-tól. A bálnák párzási szokásainak ismertetésétől mindenkit megkímélek, bár ennek is vannak vicces pillanatai, de ha nevetni akartok, akkor irány a google. Ami viszont érdekes, hogy amikor a kisbálna megszületik, nem tud se úszni, se nagyon lélegezni, ezért mindig van egy segítő nőstény, akire gyakorlatilag rászüli az anya a kölyköt, és utána kiemelik a víz felszíne fölé, amíg magához tér.
De amiért ez a sztori lényeges, az a Guerrero Negro melletti Laguna Ojo de Liebre sajátossága. Ugyanis a ma élő szürkebálna populáció több, mint 50% ebbe az öbölbe jár le télen párzani, gyereket szülni, és egyszerűen csak élvezni a sekély tenger melegét, és a ragadozók hiányát. Amúgy az állatvilág egyik legnagyobb vándorlása, amikor a bálnák megindulnak ősz vége felé Alaszka/Kanada/Oregon partjaitól, hogy a Kaliforniai-félsziget egyik öblében vészeljék át a telet. Visszatétükkör már velül tartanak az öbölben született, majd alapvető emberi (bálnai) funkciókat megtanult kisbálnák is.
De ennyit a David Attenboroughzásból, mert ez a dolog szavakba nem önthetően fantasztikus. Ezek az állatok szuperkedvesek, barátságosak, érdeklődnek, odajönnek, a hajóval együtt úsznak, produkálják magukat, még úgy is, hogy velül van a kisgyerekük. Ennek fényében nem éppen meglepő, hogy hogyan tudták ilyen könnyen levadászni ezeket a behemótokat.
Az ott az én fényképező fejem árnyéka a bálna orrán:
Ilyen közel jönnek:
Sőt annyira közel, hogy meg tudtam simogatni mind az anyát:
Mind a gyereket:
Szóval egyszerűen wow, és csak jöttek és jöttek három órán át. Tényleg egy csoda volt. Még az sem tudta az örömömet elrontani, hogy valami teljesen degenerált család volt a hajón, akiknél a gyerek szerintem azt tanulta az oviban, hogyha ocsmány fejhangon üvölti a bálnának spanyolul, hogy gyere ide kicsit, akkor az oda fog jönni. Félelmetesen idegesítő volt, de olyan fura hangja volt szerencsétlennek, hogy nem tudtam eldönteni, hogy nem beteg-e tényleg, ezért inkább nem mertem megkérni a szüleit, hogy szóljanak rá.
Visszafele még láttunk hatalmas madárrajokat is, amelyekt nem túl környezetbarát módon a hajónk gyorsításával állandóan reptetésre késztettünk. Lehet, hogy velük nem volt kedves, de velem igen: isteni képeket lehetett róluk csinálni.
Még délután volt pár órám a busz indulásáig, ami alatt egy hotel éttermében hallgattam az amerikai turisták böfögését és szívet melengetően magasröptű beszélgetéseit Cabóról, és a mexikóiak alacsonyabbrendűségéről. És most figyeljetek: isteni 12 órás buszutam volt Tijuanáig. Az egész buszon volt összesen 5 ember, úgy feküdtem és nyújtózkodtam ahogy akartam, és a busz a menetrend előtt egy órával ideért. Ez utolsóval sokra nem mentem amúgy, mert hajnali fél öt volt, de még tudtam egy nagyot aludni a "városnézés" előtt.
Sajnos az idézőjel használata indokolt, mert azért sok mindent nincs itt nézni. A 3 óra városi mászkálsából azt szűrtem le, hogy rengeteg amerikai jön át olcsón vásárolni. Legfőképp gyógyszereket, gondolom itt egyszerűbb kijátszani a szabályozást. Meg azért az ilyen szlogeneknek ellenállni is nehéz lehet:
Amúgy egészen fura emberek vannak mindenfelé. Egyik oldalról a határon csövező szerencsétlen mexikóiak, akik mindenféle módon próbálnak pénzt és vízumot szerezni. Ebben segít nekik a millió, kis omladozó bódé, akik teljes körű vízumügyintézész kínálnak; azt, hogy hogyan, el sem tudom képzelni. Másik oldalról rengeteg lepukkant amerikai jön át, akik félmeztelenül tacóznak, és iszogatják a coronákat a határ mellett, kelenföldi resti hangulatát idéző kocsmákban.
Ja és ami a lényeg, itt a világ hivatalosan is legforgalmasabb határátkelője, ha jól emlékszem, napi 300.000 határátkelővel. Amibe nyilván beleszámítanak a másik oldalon dolgozó ingázó munkások is, de akkor is durva azért, hogy még gyalog is néha órákat kell várni az átjutáshoz.
Szóval amúgy a város nyomasztósága ellenére is érdemes volt látni, hogyan keveredik ez a két csodás nemzet, és micsoda fertő jön létre az egészből. Talán a legjobb bizonyíték erre a mérhetetlen számú és igénytelenségű szuvenírárusok tömege, akik olyanokkal próbálnak a hülyeségeiket árusító boltjaikba becsábítani, hogy ingyen tequila-shotot adnak minden vásárláshoz (volt olyan is, akik egy ízléses lucha libre maszk vásárlását kettővel jutalmazta volna). De a nap nyertese mindenképpen az a taxistandos figura, aki miután a huszadik no-mra se bírta megérteni, hogy nem szeretnék taxit, inkább a szexmasszázs értékesítésébe fogott bele, amit még itt, Mexikóban is furcs árukapcsolásnak érzek.
Hát ennyit erről a csodáról, örülök, hogy láttam, holnap pedig egy újabb fantasztikus buszút vár, aminek, ha minden jól megy, a végén San Fransiscóban kötök ki. Igen, ez egy új terv, mielőtt kérdezitek: igazából szerettem volna várost látni, mert normális életet, úgyhogy vasárnapig ismét az USA-ban leszek. Próbálok írni onnan is.
Képek ITT, ami egyébként az előző szet folytatásai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése