Az előző bejegyzés ott maradt abba, hogy a borzasztó unalmas Los Mochiban ücsörgök egy kávézóban, és a blogon szórakozok. Na az azóta eltelt egy hétben nem is volt semmi időm írni, ez legfőképp annak köszönhető, hogy Baja California valami hihetetlen jó hely, abszolút megkoronázása az egész mexikói tartózkodásnak.
Bár az elején elég lassan sikerült idejutni, órákat vártam a kompra, egy világvégi lepukkant kikötőben. De legalább kedélyesen, németül elcsevegtem egy nyugdíjas salzburgi házaspárral, az osztrák közelekéspolitikáról és a féléves mexikói útjukról. Nem vettem magamnak kabinjegyet, gondoltam szoktam én már annyit a Budapest-Zürich éjszakai vonaton, hogy ellegyek nélküle. Sokat nem panaszkodom, de azért az általuk Pullmannak nevezett ülések olyan kényelmetlenek voltak mint a régi UV-villamoson, így mindenki aki tehette, a földön aludt. Mire én erre rájöttem, már késő volt, és nem maradt helyem. Így a széken, hálózsákban, értékeimet magamra kötözve próbáltam aludni 7 órás úton. Teljesen úgy nézett ki az egész komp, mintha egy szomáliai menekülteket szállító hajó lett volna (olyan szag is volt). Viszont a látvány elég lenyűgöző volt odaéréskor.
Nem is volt olyan messze a város a kikötőtől, így hamar beérhettünk volna, ha nincsen egy repülőtérhez hasonló biztonsági ellenőrzés, ami miatt még 2 órát álltunk sorba. Nem igazán értettem, hogy mi értelme van utazás után (főleg, hogy előtte semmi nem volt, így simán felrobbanthattam volna az egész hajót). De Mexikóban ilyenen már nem akad ki senki.
La Paz Baja California Sur fővárosa. A félsziget két államra oszlik, délire és északira. Amúgy az egész terület egy hatalmas sivatag, kivéve azt a néhány várost, ahol megállhatsz. A települések mérete viszonylag széles skálán mozog, a Cancun-szerűen turistás Cabótól, a sivatagi oázisig. La Paz egy nyugodt, szuperklassz hely, szép tengerparttal, normális hostellel, és rengeteg vízi programmal. Ez utóbbi amúgy a strandolás nem tartozik bele, mert január lévén 20 foknál sosem volt több, éjszaka meg 10 közelébe esett.
Első nap a kötelező parti sétán kívül nem is nagyon csináltam semmit, kivéve este a hostelben. Egy elég kellemes társaság volt, a Kanadából egész idáig végig motorozó sráccal, egy oregoni hippivel (aki 23 éves koráig olyan keresztény szektában élt, hogy nem is volt a falunk kívül sehol - ahhoz képest hosszú utat járt be a mai állapotáig, pár év alatt), meg egyedül Mexikóüt bejáró holland nővel. Kicsit hiányzott az emberek társasága a hegyek után, jó volt sörözgetni, meg lazulni esténként normális emberekkel.
Másnap kicsit foglalkoznom kellett a szakdogával, de itt még azt sem nagyon bántam. Egy kellemes partmenti kávézóban iszogattam az americanókat, meg eszegettem fahéjas csigákat, úgyhogy gyorsan el is repült, még tanulással is, a nap.
Viszont azt követően tettem egy elég jó túrát Todos Santosba, egy 2 órányira fekvő kisvárosba. Elvileg ez Baja legmenőbb szörfhelye, én ebből sokat nem láttam, max nagyon menő embereket a faluban. Ami amúgy annak ellenére is klassz, hogy nagyon semmi nincs. Elfogyasztottam életem legjobb hallevesét, talán ezt tudom kiemelni.
Ez a város egyik tipikus utcája, csak, hogy lássátok milyen a hangulat:
Viszont egy jó félórás sétával lesétálhatsz a partra, ami eddig nekem abszolút top Mexikóban. Különböző strandok vannak, egymástól fél-egy óra sétatávra, és hihetetlen szép. Mindeammellett tök kihalt, és jó sétálni az óriás hullámok mellett.
Átsétáltam egy szomszédos faluba, ami elég nagy szívás volt. Hiába látszódott a kiindulási helyemről, arról elfelejtkeztem, hogy a homokban séta nem olyan laza, így még ma is vádliizomlázam van az egyórás sétától. Szerencsére hazafele megkértem valami bolond amerikai családot, hogy vigyenek vissza a városba, így a beszélgetésen kívül legalább nem fáradtam el. Ja, és közben átsétáltam a Ráktérítőn is, ami épp itt húzódik, azonban a várakozásaim ellenére nem volt felfestve.
A túrát pihenésképpen szombaton még egy tanulós nap követte, ami azért egy fokkal unalmasabb volt, de tudom, ez nem az a helyzet, hogy én siránkozzak. Főleg, hogy vasárnapra egy másik sráccal lefoglaltunk egy egész napos túrát, amelyben búvárkodni lehetett oroszlánfókákkal, majd kicsit kenuzni a világörökség részét képező Isla de Espiritu Santo nevű szigeten.
Na, de ez nem jött össze! Reggel mikor odaértünk a kikötőben, kiderült, hogy a heves szél miatt nem lehet az öbölből kimenni. Vártunk egy kicsit, majd hivatalosan is lefújták a programot. Cserébe felajánlották, hogy elmehetünk könnyűbúvárkodni a cetcápákkal (whale shark). Ez a lény a félelmetes neve ellenére abszolút barátságos, planktonokat eszik, és nem mellesleg a világ legnagyobb élő halfaja. Na, de végül ez sem jött össze, mert egy idő után letiltották az öbölbeli hajózást is.
De, mint tapasztalt Mexikó-utazó, tudtam, hogy ez nem jelenti a nap végét. Amit itt nem szabad, azt ettől még simán lehet. Hogy máshogy fogalmazzak: amit nem enged meg magának egy nagy túraszervező, azt simán megteszi egy helyi halászgyerek. Természetesen a parton 3 perc alatt találtunk egy hajóst, aki a társával kivitt minket kettőnket. Annak ellenére, hogy a tegnapi buli miatt egészen másnaposak voltak. Kicsit azért félelmetes volt az óriási hullámokon, félrészeg tengerészekkel a tiltás ellenére cetcápát kutatni a tengeren, de az élmény olyan volt, hogy abszolút megérte. Kint amúgy volt több hajó is.
A folyamat nagyjából úhy zajlik, hogy megy a hajó lassan, elöl kint áll egy guide, aki figyeli a vizet, hogy van-e valahol egy ilyen lény. Amint meglátja mellé kanyarodunk, és gyorsan beugrunk a vízbe, majd próbálunk úszni a hallal. Ami néha megy, néha nem, tekintve, hogy a hal sokkal gyorsabban úszik, mint mi (főleg mint én, aki 25 éves korom ellenére sem sikerült rájönnöm, hogy a bánatba kell úszni a búvártalppal). Egész egy csoda dolog, amin az sem tudott sokat rontani, hogy a túra olcsósága miatt olyan apróságokra, mint a búvárruha nem futotta a mi hajónkon és a januári tenger minden volt, csak meleg nem. De úszhatsz egy ilyennel, érted (saját fotó):
Mi nagyon szerencsések voltunk, a többi hajóhoz képest, három különbözővel is tudtunk lubickolni, amelyek közül kettő 10 méternél is nagyobb volt. Az egyik srácnak volt víz alatti kamerája, ilyen az élmény, nem is nagyon tudom leírni:
Ezt a felvételt tényleg mi csináltuk, és ott úszom a hal másik oldalán.
Szóval ezek után teljes megelégedéssel értünk vissza a hotelbe, és délután a másik nagyon híres la pazi szokásnak hódoltunk: a haltaco-evésnek. Olyan fantasztikus halas, rákos, homáros, meg mittommégmilyen tacók vannak, hogy nem nagyon tudtam soha 6-7 alat megállni.
Nekem sok időm már nem volt, még a hosteltetőn megnéztük a naplementét, megittunk pár sört, és indultam is fel Guerrero Negróba, egy jó 13 órás éjszakai busszal. Ennek a történetét a következőben folytatom, egyenlőre annyit, hogy megint jó szar volt az utazás. Büdös volt, hideg, mindenki úgy horkolt, mintha maga lett volna a partra vetett cetcápa, 2 óránként katonai ellenőrzőpont, ahol a jéghideg sivatagban leszállsz, és végignézik a csomagod.
Ilyen amúgy a klasszikus bajai táj, miután felkel a nap, és tényleg ez megy 1000 kilométereken keresztül:
Észrevettem, hogy rengeteget panaszkodom az utazás miatt. Ezt a következőtől abbahagyom, annyira tényleg nem rossz, de már hiányzik egy kényelmes európai vonat. Folyt. köv. hamarosan.
A szokásos link: FLICKR-KÉPEK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése