Az a szerencse egy ilyen útiblogban, hogy teljesen egyértelmű mikor kell befejezni. Amikor hazaérsz. Nem kell húzni tetszhalott állapotban még fél évig, minden posztot hosszú bocsánatkérésekkel kezdve, amiért nem írtál egy hónapig.
Szóval ennek a blognak most van vége. Itt ülök a Róka utcában, az első mosás már le is járt. Remélem hamarosan a jetlag is elmúlik, és tudok valamennyit aludni is.
Köszönöm, hogy olvastatok, a többit élőben, akivel összejön.
Nem tudom volt-e valaki, aki az előző poszt publikálása óta (3 órája) járt a blogon, de hátha annyira tetszett neki a cikk, hogy már nem is bírt magával. Nekik kedveskedve itt az utolsó Észak-Mexikóról szóló bejegyzés.
A horkoló buszról leszállva szerintem az eddigi legbarátságtalanabb mexikói városba, Guerrero Negróba érkeztem. Mindenki előre felhívta a figyelmemet, hogy ne számítsak semmi jóra, de azért ez engem is meglepett. Mármint baj semmi nem volt, azonkívül, hogy a tipikus sivatagi reggeli jéghideg fogadott. De egy utcán és rajta álló házakon kívül első látásra tényleg nem sok minden volt. Szerencsére én csak egy dolog miatt jöttem, hogy megnézzem a környéken telelő szürke bálnákat. A buszállomástól nem volt messze az utazási iroda, így gyorsan be is fizettem a 11 órakor induló útjukra, az indulásig pedig lazultam a kávézújukban, ahol a régi, betárcsázóshoz hasonó gyorsaságú internetjükön próbáltam kis infóhoz jutni a világról.
Hamarosan útra is keltünk, a kisbuszon rajtam kívül volt még pár félig mexikói félig amerikai család, és útközben meglepően sokat tudtam meg a környékről. Azt is például, hogy itt van a világ legnagyobb sókitermelő telepe, ami a vilgátermelés 5%-át adja. Enni nagyon nem lehet, inkább ipari felhasználásra termelnek és annak is java részét Japánba szállítják. Amúgy tényleg meglepő, ennek magyarázatát nem nagyon tudom, de a só egyszerűen csak úgy van a sivatagban. Szóval a kitermelés nagyjából annyit takar, hogy egy nagy hókotrószerű géppel összetolják, és hajóra rakják az árut. Ez itt a sivatagi só:
Na most elég sután hangzott az előző mondat, lényeg, hogy rácsodálkoztam a teljesen furcsa tájra és a sókotró autókra, de utána már nem sok kedvem volt olvasni. Amúgy ilyen giga hajókonténerekbe gyűjtik a cuccot, egy ilyen bárka 1000-1500 tonna sót képes szállítani:
Sok minden mást is megtudhattam az angolul és spanyolul is kiválóan hadaró guide-tól. A bálnák párzási szokásainak ismertetésétől mindenkit megkímélek, bár ennek is vannak vicces pillanatai, de ha nevetni akartok, akkor irány a google. Ami viszont érdekes, hogy amikor a kisbálna megszületik, nem tud se úszni, se nagyon lélegezni, ezért mindig van egy segítő nőstény, akire gyakorlatilag rászüli az anya a kölyköt, és utána kiemelik a víz felszíne fölé, amíg magához tér.
De amiért ez a sztori lényeges, az a Guerrero Negro melletti Laguna Ojo de Liebre sajátossága. Ugyanis a ma élő szürkebálna populáció több, mint 50% ebbe az öbölbe jár le télen párzani, gyereket szülni, és egyszerűen csak élvezni a sekély tenger melegét, és a ragadozók hiányát. Amúgy az állatvilág egyik legnagyobb vándorlása, amikor a bálnák megindulnak ősz vége felé Alaszka/Kanada/Oregon partjaitól, hogy a Kaliforniai-félsziget egyik öblében vészeljék át a telet. Visszatétükkör már velül tartanak az öbölben született, majd alapvető emberi (bálnai) funkciókat megtanult kisbálnák is.
De ennyit a David Attenboroughzásból, mert ez a dolog szavakba nem önthetően fantasztikus. Ezek az állatok szuperkedvesek, barátságosak, érdeklődnek, odajönnek, a hajóval együtt úsznak, produkálják magukat, még úgy is, hogy velül van a kisgyerekük. Ennek fényében nem éppen meglepő, hogy hogyan tudták ilyen könnyen levadászni ezeket a behemótokat.
Az ott az én fényképező fejem árnyéka a bálna orrán:
Ilyen közel jönnek:
Sőt annyira közel, hogy meg tudtam simogatni mind az anyát:
Mind a gyereket:
Szóval egyszerűen wow, és csak jöttek és jöttek három órán át. Tényleg egy csoda volt. Még az sem tudta az örömömet elrontani, hogy valami teljesen degenerált család volt a hajón, akiknél a gyerek szerintem azt tanulta az oviban, hogyha ocsmány fejhangon üvölti a bálnának spanyolul, hogy gyere ide kicsit, akkor az oda fog jönni. Félelmetesen idegesítő volt, de olyan fura hangja volt szerencsétlennek, hogy nem tudtam eldönteni, hogy nem beteg-e tényleg, ezért inkább nem mertem megkérni a szüleit, hogy szóljanak rá.
Visszafele még láttunk hatalmas madárrajokat is, amelyekt nem túl környezetbarát módon a hajónk gyorsításával állandóan reptetésre késztettünk. Lehet, hogy velük nem volt kedves, de velem igen: isteni képeket lehetett róluk csinálni.
Még délután volt pár órám a busz indulásáig, ami alatt egy hotel éttermében hallgattam az amerikai turisták böfögését és szívet melengetően magasröptű beszélgetéseit Cabóról, és a mexikóiak alacsonyabbrendűségéről. És most figyeljetek: isteni 12 órás buszutam volt Tijuanáig. Az egész buszon volt összesen 5 ember, úgy feküdtem és nyújtózkodtam ahogy akartam, és a busz a menetrend előtt egy órával ideért. Ez utolsóval sokra nem mentem amúgy, mert hajnali fél öt volt, de még tudtam egy nagyot aludni a "városnézés" előtt.
Sajnos az idézőjel használata indokolt, mert azért sok mindent nincs itt nézni. A 3 óra városi mászkálsából azt szűrtem le, hogy rengeteg amerikai jön át olcsón vásárolni. Legfőképp gyógyszereket, gondolom itt egyszerűbb kijátszani a szabályozást. Meg azért az ilyen szlogeneknek ellenállni is nehéz lehet:
Amúgy egészen fura emberek vannak mindenfelé. Egyik oldalról a határon csövező szerencsétlen mexikóiak, akik mindenféle módon próbálnak pénzt és vízumot szerezni. Ebben segít nekik a millió, kis omladozó bódé, akik teljes körű vízumügyintézész kínálnak; azt, hogy hogyan, el sem tudom képzelni. Másik oldalról rengeteg lepukkant amerikai jön át, akik félmeztelenül tacóznak, és iszogatják a coronákat a határ mellett, kelenföldi resti hangulatát idéző kocsmákban.
Ja és ami a lényeg, itt a világ hivatalosan is legforgalmasabb határátkelője, ha jól emlékszem, napi 300.000 határátkelővel. Amibe nyilván beleszámítanak a másik oldalon dolgozó ingázó munkások is, de akkor is durva azért, hogy még gyalog is néha órákat kell várni az átjutáshoz.
Szóval amúgy a város nyomasztósága ellenére is érdemes volt látni, hogyan keveredik ez a két csodás nemzet, és micsoda fertő jön létre az egészből. Talán a legjobb bizonyíték erre a mérhetetlen számú és igénytelenségű szuvenírárusok tömege, akik olyanokkal próbálnak a hülyeségeiket árusító boltjaikba becsábítani, hogy ingyen tequila-shotot adnak minden vásárláshoz (volt olyan is, akik egy ízléses lucha libre maszk vásárlását kettővel jutalmazta volna). De a nap nyertese mindenképpen az a taxistandos figura, aki miután a huszadik no-mra se bírta megérteni, hogy nem szeretnék taxit, inkább a szexmasszázs értékesítésébe fogott bele, amit még itt, Mexikóban is furcs árukapcsolásnak érzek.
Hát ennyit erről a csodáról, örülök, hogy láttam, holnap pedig egy újabb fantasztikus buszút vár, aminek, ha minden jól megy, a végén San Fransiscóban kötök ki. Igen, ez egy új terv, mielőtt kérdezitek: igazából szerettem volna várost látni, mert normális életet, úgyhogy vasárnapig ismét az USA-ban leszek. Próbálok írni onnan is.
Képek ITT, ami egyébként az előző szet folytatásai.
Az előző bejegyzés ott maradt abba, hogy a borzasztó unalmas Los Mochiban ücsörgök egy kávézóban, és a blogon szórakozok. Na az azóta eltelt egy hétben nem is volt semmi időm írni, ez legfőképp annak köszönhető, hogy Baja California valami hihetetlen jó hely, abszolút megkoronázása az egész mexikói tartózkodásnak.
Bár az elején elég lassan sikerült idejutni, órákat vártam a kompra, egy világvégi lepukkant kikötőben. De legalább kedélyesen, németül elcsevegtem egy nyugdíjas salzburgi házaspárral, az osztrák közelekéspolitikáról és a féléves mexikói útjukról. Nem vettem magamnak kabinjegyet, gondoltam szoktam én már annyit a Budapest-Zürich éjszakai vonaton, hogy ellegyek nélküle. Sokat nem panaszkodom, de azért az általuk Pullmannak nevezett ülések olyan kényelmetlenek voltak mint a régi UV-villamoson, így mindenki aki tehette, a földön aludt. Mire én erre rájöttem, már késő volt, és nem maradt helyem. Így a széken, hálózsákban, értékeimet magamra kötözve próbáltam aludni 7 órás úton. Teljesen úgy nézett ki az egész komp, mintha egy szomáliai menekülteket szállító hajó lett volna (olyan szag is volt). Viszont a látvány elég lenyűgöző volt odaéréskor.
Nem is volt olyan messze a város a kikötőtől, így hamar beérhettünk volna, ha nincsen egy repülőtérhez hasonló biztonsági ellenőrzés, ami miatt még 2 órát álltunk sorba. Nem igazán értettem, hogy mi értelme van utazás után (főleg, hogy előtte semmi nem volt, így simán felrobbanthattam volna az egész hajót). De Mexikóban ilyenen már nem akad ki senki.
La Paz Baja California Sur fővárosa. A félsziget két államra oszlik, délire és északira. Amúgy az egész terület egy hatalmas sivatag, kivéve azt a néhány várost, ahol megállhatsz. A települések mérete viszonylag széles skálán mozog, a Cancun-szerűen turistás Cabótól, a sivatagi oázisig. La Paz egy nyugodt, szuperklassz hely, szép tengerparttal, normális hostellel, és rengeteg vízi programmal. Ez utóbbi amúgy a strandolás nem tartozik bele, mert január lévén 20 foknál sosem volt több, éjszaka meg 10 közelébe esett.
Első nap a kötelező parti sétán kívül nem is nagyon csináltam semmit, kivéve este a hostelben. Egy elég kellemes társaság volt, a Kanadából egész idáig végig motorozó sráccal, egy oregoni hippivel (aki 23 éves koráig olyan keresztény szektában élt, hogy nem is volt a falunk kívül sehol - ahhoz képest hosszú utat járt be a mai állapotáig, pár év alatt), meg egyedül Mexikóüt bejáró holland nővel. Kicsit hiányzott az emberek társasága a hegyek után, jó volt sörözgetni, meg lazulni esténként normális emberekkel.
Másnap kicsit foglalkoznom kellett a szakdogával, de itt még azt sem nagyon bántam. Egy kellemes partmenti kávézóban iszogattam az americanókat, meg eszegettem fahéjas csigákat, úgyhogy gyorsan el is repült, még tanulással is, a nap.
Viszont azt követően tettem egy elég jó túrát Todos Santosba, egy 2 órányira fekvő kisvárosba. Elvileg ez Baja legmenőbb szörfhelye, én ebből sokat nem láttam, max nagyon menő embereket a faluban. Ami amúgy annak ellenére is klassz, hogy nagyon semmi nincs. Elfogyasztottam életem legjobb hallevesét, talán ezt tudom kiemelni.
Ez a város egyik tipikus utcája, csak, hogy lássátok milyen a hangulat:
Viszont egy jó félórás sétával lesétálhatsz a partra, ami eddig nekem abszolút top Mexikóban. Különböző strandok vannak, egymástól fél-egy óra sétatávra, és hihetetlen szép. Mindeammellett tök kihalt, és jó sétálni az óriás hullámok mellett.
Átsétáltam egy szomszédos faluba, ami elég nagy szívás volt. Hiába látszódott a kiindulási helyemről, arról elfelejtkeztem, hogy a homokban séta nem olyan laza, így még ma is vádliizomlázam van az egyórás sétától. Szerencsére hazafele megkértem valami bolond amerikai családot, hogy vigyenek vissza a városba, így a beszélgetésen kívül legalább nem fáradtam el. Ja, és közben átsétáltam a Ráktérítőn is, ami épp itt húzódik, azonban a várakozásaim ellenére nem volt felfestve.
A túrát pihenésképpen szombaton még egy tanulós nap követte, ami azért egy fokkal unalmasabb volt, de tudom, ez nem az a helyzet, hogy én siránkozzak. Főleg, hogy vasárnapra egy másik sráccal lefoglaltunk egy egész napos túrát, amelyben búvárkodni lehetett oroszlánfókákkal, majd kicsit kenuzni a világörökség részét képező Isla de Espiritu Santo nevű szigeten.
Na, de ez nem jött össze! Reggel mikor odaértünk a kikötőben, kiderült, hogy a heves szél miatt nem lehet az öbölből kimenni. Vártunk egy kicsit, majd hivatalosan is lefújták a programot. Cserébe felajánlották, hogy elmehetünk könnyűbúvárkodni a cetcápákkal (whale shark). Ez a lény a félelmetes neve ellenére abszolút barátságos, planktonokat eszik, és nem mellesleg a világ legnagyobb élő halfaja. Na, de végül ez sem jött össze, mert egy idő után letiltották az öbölbeli hajózást is.
De, mint tapasztalt Mexikó-utazó, tudtam, hogy ez nem jelenti a nap végét. Amit itt nem szabad, azt ettől még simán lehet. Hogy máshogy fogalmazzak: amit nem enged meg magának egy nagy túraszervező, azt simán megteszi egy helyi halászgyerek. Természetesen a parton 3 perc alatt találtunk egy hajóst, aki a társával kivitt minket kettőnket. Annak ellenére, hogy a tegnapi buli miatt egészen másnaposak voltak. Kicsit azért félelmetes volt az óriási hullámokon, félrészeg tengerészekkel a tiltás ellenére cetcápát kutatni a tengeren, de az élmény olyan volt, hogy abszolút megérte. Kint amúgy volt több hajó is.
A folyamat nagyjából úhy zajlik, hogy megy a hajó lassan, elöl kint áll egy guide, aki figyeli a vizet, hogy van-e valahol egy ilyen lény. Amint meglátja mellé kanyarodunk, és gyorsan beugrunk a vízbe, majd próbálunk úszni a hallal. Ami néha megy, néha nem, tekintve, hogy a hal sokkal gyorsabban úszik, mint mi (főleg mint én, aki 25 éves korom ellenére sem sikerült rájönnöm, hogy a bánatba kell úszni a búvártalppal). Egész egy csoda dolog, amin az sem tudott sokat rontani, hogy a túra olcsósága miatt olyan apróságokra, mint a búvárruha nem futotta a mi hajónkon és a januári tenger minden volt, csak meleg nem. De úszhatsz egy ilyennel, érted (saját fotó):
Mi nagyon szerencsések voltunk, a többi hajóhoz képest, három különbözővel is tudtunk lubickolni, amelyek közül kettő 10 méternél is nagyobb volt. Az egyik srácnak volt víz alatti kamerája, ilyen az élmény, nem is nagyon tudom leírni:
Ezt a felvételt tényleg mi csináltuk, és ott úszom a hal másik oldalán.
Szóval ezek után teljes megelégedéssel értünk vissza a hotelbe, és délután a másik nagyon híres la pazi szokásnak hódoltunk: a haltaco-evésnek. Olyan fantasztikus halas, rákos, homáros, meg mittommégmilyen tacók vannak, hogy nem nagyon tudtam soha 6-7 alat megállni.
Nekem sok időm már nem volt, még a hosteltetőn megnéztük a naplementét, megittunk pár sört, és indultam is fel Guerrero Negróba, egy jó 13 órás éjszakai busszal. Ennek a történetét a következőben folytatom, egyenlőre annyit, hogy megint jó szar volt az utazás. Büdös volt, hideg, mindenki úgy horkolt, mintha maga lett volna a partra vetett cetcápa, 2 óránként katonai ellenőrzőpont, ahol a jéghideg sivatagban leszállsz, és végignézik a csomagod.
Ilyen amúgy a klasszikus bajai táj, miután felkel a nap, és tényleg ez megy 1000 kilométereken keresztül:
Észrevettem, hogy rengeteget panaszkodom az utazás miatt. Ezt a következőtől abbahagyom, annyira tényleg nem rossz, de már hiányzik egy kényelmes európai vonat. Folyt. köv. hamarosan.
Így, hogy visszatértem a Sierra Madre fogságából (vagy kicsit kevésbé tragikusan fogalmazva: a hegyek internet-nélküliségéből), és mielőtt továbbindulnék Baja Californiába, gyorsan összefoglalom a hegyi kalandjaimat.
A rövid chihuahuai kitérő után reggel 5-kor már a vasútállomáson voltam, hogy megtegyem az első szakaszát az El Chepének, Mexikó egyetlen megmaradt személyszállító vasútjának. Ami amúgy csodásan lenyűgöző, Chihuahuából indulva felmegy majd' 2500 méterre, ahonnan egészen a tengerpartig ereszkedik le. Szóval nemcsak szép hosszú ívek és alagutak vannak, amivel nekem, mint vasútbarátnak már el is nyerte a kegyét, hanem a sivatagtól kezdve a pálmafákon át a fenyőerdőig mindenféle flórával és faunával találkozhat az ember. Azért a lelkesedésem hamar elfogyot (elfagyott), tekintve, hogy a fűtést nem sikerült bekapcsolják, így a Creelig tartó 6 órás utat 3 pulcsiban, egy kabátban és a hálózsákomban töltöttem hibernálódva. Elszoktam teljesen ettől az időtől.
Dél körül érkeztem meg Creelbe, ami a Copper Canyon nevű (Réz-kanyon) tájvidék turista központja. Na azért nem egy Cancun, szerintem külföldi rajtam kívül lehetett max 2, őket is csak messziről láttam. Volt egy klassz kis hotelem, saját gázmelegítővel, első nap ott próbáltam átvészelni a hideget. Nagyon másra a korai indulás és a fagyos reggel miatt erőm sem maradt, de azért meglátogattam egy helyi túraszervező céget, ahol béreltem másnapra bringát, meg dumáltam kicsit a sráccal. Akiből csak dőlt a panaszáradat, hogy évek óta nincs senki, mert a mocskos nyugati média tele van a drogháborús hírekkel. Amúgy tény, hogy Creel is abban a Chihahuában van, mint Ciudad Juarez, de azért a kettő teljesen összehasonlíthatatlan. Mindegy, én kihasználtam a helyzetet és béreltem egy montit nagyon olcsón.
Így a másnap a mínusz ellenére bringázással indult, ami valami elképesztő volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a világ egyik legklasszabb mtb-helye Mexikóban van, de ez a nap elég meggyőző volt. Rengeteg földút szeli át a Tarahumara indiánok földjét, akiket a színes öltözékükről lehet a legjobban megismerni, no meg arról, hogy a jéghideg ellenére is szandálban járnak és barlangokban laknak. Amúgy a környék híres a különböző sziklaformátumokról: Creelből bringával bejárható a Gombák völgye, a Békák völgye és a Szerzetesek völgye is; a nevükből viszonylag sejhető, hogy milyen formájúak.
Harmadnap ismét korán keltem, hogy elérjem a hajnalban induló batopilasi buszt. Batopilas az egyik leghíresebb kanyon a környéken, Creel 2300 méteréről egy 140 km és 5 óra hosszú úton lehet leereszkedni a falu 400 méteres tengerszint feletti magasságára. Az út legizgalmasabb része az utolsó 50 km, amin egy teljesen elképesztő földúton, kb 100 szerpentinkanyaron és folyóátkeléseken vezet lefelé a busz útja. Gyönyörű volt, de egyben azért kicsit félelmetes is ismerve a mexikói közelekedésbiztonságot és vezetési stílust.
Készítettem videót is, de aki ezalapján az iphone-tokom színét kritizálja, azt letiltom a blog olvasásáról.
Megérkezés után a világ vége fogadott. Egy egyutcás városka, ahol rajtam kívül nulla, azaz nulla darab tursita, ezáltal fehérember volt. Az egész hely amúgy egy klasszikus western-film tökéletes helyszíne lenne. Öregurak a főtéren ücsörögnek cowboy-kalapban, pick-up és lovasok vonulnak jobbra-balra, indiánok mossák a ruhát a folyóban. És amúgy belegondolva, tényleg elég messze volt innen minden. 5 óra földúton busszal Creelig, onnan még 6 vonattal Chihuahuáig, majd onnan 25 óra buszút Mexikóvárosig, ha felszíni közlekedéssel szeretnéd elérni a fővárost. Net nincs, mobilhálózat nincs, sőt vasárnap áram sem volt. Nyilván, nevethettek, millió ilyen hely van még a világon, Afrikában, Ázsiában, tuom is én, de mikor voltál utoljára két napig megállás nélkül olyan területen, ahol nincs térerő? Nem arról van szó, nem volt szükségem senkit felhívni, csak a tudat, hogy a semmi közepén vagy, egészen fura. Este megvacsoráztam a falu egyetlen éttermében, Dona Micánál, ami gyakorlatilag annyi, hogy a néni konyhájában van két asztal, mondja, hogy ma este csinálhat neked enchiladast, vagy bistek a la mexicanat és csókolom. Szóval a nap java részét a fantasztikus hotelteraszom töltöttem pár sörrel és egy könyvvel.
Amúgy van még egy meglepő vonatkozása ennek a helynek, amire lehet, ha a Lonely Planet nem hívja fel a figyelmem, észre sem veszem. Ez pedig a tény, hogy a falu java része marihuána termesztéséből él. Én nem láttam egy ültetvényt sem, viszont az, hogy kb minden embernek vadonatúj dzsipje, pickupja van, azért a világ segglyukán eléggé árulkodó. Több Hummert láttam itt, mint eddig egész életemben. Miután olvastam ezt az érdekességet a könyvben, kérdeztem még Creelben az utazási irodás faszit, aki megnyugtatott, hogy nem kell félni, ha csak turistáskodsz, akkor szívesen látnak, de okosan a fényképezőgéppel a környék bejárásával. Amúgy meglepően normális volt mindenki, köszöntek az utcán, segítetettek mindentben, csak megint ott bújkált bennem a chihuahuai kisördög és folytom azt néztem ki jön a hátam mögött és mi történik. Szóval megint pont ugyanannak lettem az áldozata, mint korábban: ha nem olvasom el a leírást, akkor semmit nem vettem volna észre az egészből.
Másnap, miután 20 embert megkérdeztem, hogy biztonságos-e, elsétáltam a folyóvölgyben két órányira lévő Satevo falucskába, ahol egy 1700-as években épült, elhagyatott jezsuita kolostor van. A kanyonbeli séta már 100%-ig western-hangulatot ébresztett, mindenhol kaktuszok, sasok és keselyűk meg lovagló és folyóban fürdőző indiánokat látsz. Túrázva egyszer csak egy kanyar után előbújik a templom is, egészen meglepő látvány így mindentől távol (mégha én nem is fogalmazok olyan patetikusan, mint az útikönyv, ami egy Turner-képhez hasonlítja a felbukkanó helyet).
Délután már azért kicsit unatkoztam, bevallom, főleg, hogy áram sem volt. Ezen sokat az új Eco-könyv (Prágai temető, nem tudom mennyire új) kiolvasása sem nagyon enyhített, tekintve, hogy elég gyenge a többiehez képest.
De jött a másnap, ami talán életem eddigi legkeményebb utazós napja volt. Reggel 4-kor keltem, a hoteltulaj ajánlására már 4:30-ra kimentem az 5 órás buszhoz, ami isteni döntés volt. Két ok miatt is. Egy, hogy az útfelújítás miatt ugyanis csak egy kisbusz jár, ráadásul az is csak kétnaponta, így eléggé tolakodni kellett a helyekért. Kettő, így meghallgathattam, ahogy a helyi hatvanéves bácsik a fűtermesztésről beszélgetnek, majd elmesélik, hogy hogyan csempésztek át a határon egy gitártokban egy csomó "motát". Gondoltam, ez már rossz nap nem lehett. Végül az lett: egy háromszemélyes pad szélén kaptam egy negyedik helyet, ami pont arra volt elég, hogy a bal farpofám felét rárakjam. Vicces is lett volna, ha nem 5 óra az út, aminek az első fele földút. Annyira szenvedtem, nem tudtam mozdulni, görcsölt a hátam, a lábam, a combom és még mindig van egy hatalmas kék folt az ülepemen. Tegyük még ehhez azt hozzá, hogy a fenti videón látható utat egy túlterhelt kisbusszal (15 helyett kb. 25 ember, nem is én voltam a legszerencsétlenebb, hanem, aki görnyedve állt végig), a sötétben fel a szerpentinen. Arról nem is beszélve, hogy a hegyiek nem bírják az utazást a hegyekben, és némelyikük kb szerintem 20x hányhatott (bocsánat, nem tudom mi rá a szebb szó). Elég shocking volt, főleg, hogy ilyen apróság miatt meg sem álltunk.
Creelben még volt időm egy isteni bacon-ös rántottára, meg arra, hogy valami idióta műhippi lánycsapat kalandjait hallgassam a vasútállomáson, aztán már jött is a vonat. Amit ismét nagyon vártam, főleg, hogy most jött a szép rész, szerpentines ereszkedésekkel, 15-perces turista megállókkal. Tényleg csodás volt az út egy ideig, de aztán viszonylag hamar besötétedett, és az egész egy kínszenvedéssé vált. Büdös volt, a vonat 30-al cammogott órákon át megállás nélkül, mindenfelé indiángyerekek sírtak. Szégyenlem, de a végén nem élveztem. Sikerült 3 és fél órás késéssel megérkezni a tengerparti végállomásra Los Mochisba, ahol 5 óra buszozás és 13 óra vonatozás után már csak egy taxi és egy hotelszoba várt. Viszont legalább van net.
Most itt vagyok Los Mochisban, éjjel 11-kor indul a komp át La Pazba, Baja California fővárosába. A hely amúgy elképesztően unalmas, széles utak, egyhangú házak, walmartok és office depot-k. Pluszba egy olyan bevásárlóközpont, aminél szerintem még a Pólus Center is jobb (sőt még a Pólus Center középső, western része is jobb). Tökéletes nyomasztó amerikai kisváros, ahol Adam Chandler nyitna autókölcsönzőt legújabb filmjében, és mindenféle lenyűgöző tréfát eszelnének ki unalmukban Rob Schneiderrel az irodában.
De találtam egy Starbucks-t, úgyhogy lehet netezni, blogot és szakdogát írni az hajó indulásáig. Remélem hamarosan tudom folytatni a beszámolót, addig is élvezzétek a képeket a flickr-n.
Maga Chihuahua a város szépsége miatt nem hiszem, hogy egy külön posztot érdemelne. Viszont volt pár olyan érdekes tulajdonsága, jellemzője, ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy írok róla külön.
Sikerült nagyon fáradtam ideérnem, a taxi már reggel 4-re jött értem, a gép 6:30-kor indult. A mini reptéren órákat vártam a csomagra, taxisorra, magára a taxira, viszont cserébe egy ötcsillagos hotelbe mentem, ami a bookingon egészen meglepően olcsó volt (kevesebb, mint 30 usd). Páran már előre ironizáltak azon, hogy ennek milyen okai lehetnek, de azért klassz volt egy rendes ágyban aludni, és rendes internetet használni. Úgysem lesz ebben részem január hónapban nagyon.
Szóval ami előzetesen lényeg Chihahuáról, hogy jelenleg a világ egyik legveszélyesebb városa. Nem sokkal van csak előtte a veszélyességi listán Ciudad Juarez, ami aztán tényleg para, és ezek ráadásul ugyanabban az államban, Chihuahuában, vannak. Minden ilyen helyről azért előzetesen azt kell tudni, hogy a halottak 99,99%-a háborúzó drogkartellekből kerül ki, és a kívülállókat, de legfőkébb a turistákat soha nem bántják. Ennek ellenére, a gyakori erőszakos esemény neked is nagyban megnöveli az esélyed, hogy rosszkor legyél rossz helyen.
Maga a hely amúgy egy ilyen amarikai sivatagi kisvároshoz hasonlít (lehet, mert amúgy az is), száraz, barátságtalan, mindenki cowboy-kalapban és pick-uppal mászkál. Turisátank két szempontból lehet érdekes. Egy, hogy itt van a Pancho Villa (a legnagyobb mexikói forradalmár, hívhatnám amúgy a mexikói Petőfinek is) múzeuma. Kettő, hogy innen indul az El Chepe, a vasútvonal, amely összeköti a sivatagot a tengerrel, és kapcsolatot biztosít a Sierra Madre falvaival (például Creel-lel, ahonnan épp írok). Szóval ez épp annyira elég, hogy minden turista csak egy éjszakára jöjjön, és a Lonely Planet írásban egész meggyőző érvelése ellenére én is így gondolom.
Nem mintha, amúgy a hellyel azon kívül, hogy unalmas, sok baj lenne. Van klassz kis főtér:
Mexikói hangulat:
Meg van egy elképesztően aranyos helytörténeti múzeumok, ahol szerintem ember nem nagyon jár, nem hogy ráadásul fehér, így a megjelenésemre kb az egész személyzet odagyűlt, kinyitották a kedvemért a kávézót, kerítettek angol prospektosokat, sőt még bekapcsolták a kiállítótermekben lévő projektorokat is, hogy tökéletesen élvezhessem a környék történelmét bemutató videókat. Most ezzel amúgy nevetségessé teszem a CasaChihuahua nevű intézményt, ami a legkevésbé sem a szándékom. Egy gyönyörű koloniális épületben lenyűgözően modern és interaktív kiállítási anyag, múzeumbolt, időszakos, helyiek alkotásait bemutató időszakos kiállítások. Kíváncsi vagyok mikor találnék ilyeneket a BAZ-megyei múzeumban.
Viszont ennek ellenére nem éreztem jól magam. Most először volt bennem, ami mindenki állandóan kérdez: nem veszélyes ez a hely? Folyamatosan néztem az embereket: miért néznek? miért lassít az a sötét dzsip? miért nincs sehol rendőr? miért látni a börtönlakókat narancssárga ruhában, összebilincselt kézzel a börtönfal tetején mászkálni? ja és miért van a világ legveszélyesebb bűnözőit fogvatartó börtön a belvárosban, a vasútállomás mellett? Ez az egész tovább romlott, miután kivettem a pénzt a bankból. Erre elővigyázatosságból volt szükségem, itt fent a Sierra Madréban nincs semmi automata, és annyira nem akartam ittragadni pénz nélkül. Szóval inkább beszálltam egy taxiba, és visszamentem kora délután.
Nem mondom, hogy nagyon bánom, kellemeset olvasgattam pihentem, de azért közben hülyének is tartottam magam. Én nem tapasztaltam semmi rosszat, de az előzetes elképzeléseimnek megfelelően elkezdtem félni. Már épp elhittem, hogy nincs is semmi baj, amikor vacsora közben láttam a TV-ben, hogy a külvárosokban épp aznap öt embert lőttek le. Most mielőtt bárki szaladna anyámat hívni, hogy hozzon haza, ezek megint bűnözők voltak, nem mentem ilyen helyre, és nem is fogok, sőt mostmár a városban sem vagyok. A kép sokkal kevésbé rossz, mint amit a hírekben olvasol, és én speciel lehet Enyingre kevésbé utaznék. Meg tudom ítélni, hogy hova szabad és hova nem szabad menni, és ennek megfelelően cselekszem. Inkább érdekes azt látni, hogy ilyen körülmények (átlag napi 3 erőszakos halál) között is működőképes egy város, van KFC, elmehetsz klassz múzeumba, és még rád is mosolyognak az utcán.
Szóval hosszas unatkozások és otthoni leadndó-írások után 24-én Laci végre megérkezett, dél körül vettem fel a reptéren és meglepő módon ő is elutasította, hogy tömegközlekedéssel menjünk haza. Első közös napunkra nem nagyon maradt más, mint a karácsony a többiekkel, ami meglepően jól sikerült. Mindenki a lehetőségeihez képest sokat készült (mondjuk ez nálam két üveg bor megvásárlását jelentette), finomat megvacsoráztunk, és még ajándékoztunk is; mármint én kaptam ajándékokat. Az utána jövő részt most ide nem írom le, kissé talán december 24-éhez képest illetlenül rúgtunk be, de ennyit csak szabad, ha már nem lehettünk otthon.
Azt hiszem egészen klassz kis kombinációját sikerült a kialakítani a lazulásnak/pihenésnek és a városnézésnek Lacival a két ünnep közt. Karácsony első napján bent mászkáltunk a városban, ami nekem is nagy élmény volt. Tekintettel a 25-ére, egy darab lélek nem volt sehol, a legforgalmasabb főutakon alig lézengett autó, az éttermek zárva voltak, így olyan volt, mintha én is egy új városban járnék.
26-án a többi ottragadt némettel együtt meglátogattuk újra a Teotihuacant, ami azért másodrszorra jóval kevésbé volt izgalmas, de a többiek még nem látták. Viszont voltunk két olyan helyen is, amit kiemelnék. Végre sikerült bejussak a mexikóvárosi Zocalón (a főtéren) található parlamentbe, aminek egészen elképesztő belső kertje van, a falakon pedig Diego Rivera leghíresebb muralja (falfestménye) található, amely az egész mexikói történténelmet végigköveti, mégha kicsit - na jó, inkább nagyon - marxista szemmel. Ez például a legújabb kori események és a közeljövő nyomata:
A másik, hogy elmentünk Pueblába, a 2 és fél órányira található városba, amely mellesleg Mexikó negyedik legnagyobbika. Mindenképpen szerettem volna, ha Laci lát valamit a fővároson kívül is, és azt hiszem egy elég jót siekrült kiválasztanom. Csodás, rendezett, egészen tiszta és igényes koloniális belváros, közepesen unalmas múzeumok, és speckó helyi konyha, amely leginkább a gyros és a taco keverékéhez hasonlít. A mexikói vasúti gyűjteményről nem is beszélve, amely azért nekem nyilván több örömöt okozott, mint az előbb felsoroltak együttvéve.
Viszont, lehet az eddigi szinte minden jól sikerült buli és kirándulás ellentételezésére a szilveszter valami egészen elképesztően szar volt. Minden kellemesen indult, otthon kártyáztunk, iszogattunk, időben el is indultunk az egyik lány által kinézett helyre, ahova először nem akartak beengedni, mert koszos volt a conversem. Aztán, vesztünkre, addig erősködtünk míg bejutottunk, ám a 100 pincéren és az 50000 forintos pezsgőkön kívül senki nem volt az egész helyen, így futva menekültünk. Az éjfél egy lehúzós taxiban ért minket, ezután két totál igénytelen szórakozóhelyen voltunk még, ahol mindenki atomrészeg volt (már aki ott volt, mert leginkább üresek voltak a helyek), és szar zene szólt.
Viszont legalább így elsején sok időm és erőm maradt, hogy végleg kipakoljam a szobámat. Így ez a nap nekem nem csak azért lett fontos, mert ez volt 2013 első estéje, de az én utolsóm is a lakásban. A hátizsák tökéletesen tele lett, és két óra alvás után indultam is a hajnali chihuahuai géphez a reptérre. Laci egy kicsit később, de ő is másodikán ment haza, így egy újabb fejezet zárult le a mexikói kalandok sorozatában. No de egy újabb is indult, amikről hamarosan bővebben.
