Igaz, hogy a múlt héten történt, de azóta sajnos nem nagyon
volt időm írni. Elmentünk egy Mexikó-USA focimeccsre az Estadio Aztecába. Abba
a stadionba, ahol a 86-os VB-t rendezték, és amelyik a helyiek állítása
szerinte a világ 3. legnagyobb stadionja (az első Észak-Koreában, a 2. Kínában
található). A wikipedia szerint csak az ötödik amúgy. Az előzetes várakozások alapján ennek kellett volna az eddig
legnagyobb élménynek. Sajnos végül nem az lett, de nem szaladok ennyire előre.
Azt vártuk, hogy nagyon nagy buli lesz, hiszen előtte
hétvégén nyerte meg a válogatott az olimpiát (Brazíliát legyőzve). Szóval
gondoltuk hatalmas ünneplés, technikás játék és szórakozásvár ránk. Másodszor,
tudtuk, hogy milyen szent dolog a foci Latin-Amerikában, mekkora dolog lesz egy
ekkora stadionban megnézni egy meccset. Arról ne is beszéljünk, hogy USA az
ősellenség, és micsoda párharc várható.
Először is: a meccs annyira unalmas és szar volt, hogy ritkán
látni ilyet. A helyi csapat cserejátékosai az esetek java részében el sem találták
a labdát, de talán így jobb is volt (mert amikor igen, akkor a saját
szurkolótáboruk röhögött a leghangosabban). A második félidőben az amerikaiak
beszenvedtek egy darab irtó béna gólt. Ennek hatására még jobban felerősödött a
már eddig is jelen lévő fújolás, sörösdoboz-dobálás és köpködés.
Mondjuk azért a mexikói embereket (bocsánat: a jelenlévő
szurkolókat) nem a sporszerűségükért lehet szeretni. Az amerikai himnusz alatt
olyan fújolás volt, hogy semmit nem lehetett hallani. De talán a legkedvesebb dolguk
az amerikai kirúgásokat kisérő kis performansz volt. Amikor lerakta a kapus a
labdát, az egész stadion (és most képzelj el kb 40 ezer embert) elekzdett a
lábával dobolni, ritmusban fújolni, majd az elrúgás pillanatában mindenki
egyszerre üvöltötte, hogy PUTA. Hogy ne kelljen google translate-t használni:
BUZI.
Na de azért annyira nem vagyok madárlelkű, hogy ez
megijesszen. Azonban a felénk irányuló hozzáállásuk már kifejezetten irritáló
volt. Előre mondták a mexikói barátaink, hogy vegyünk valami mexikói dolgot:
mezt, zászlót akármit. Nekem egy menő háromszínű parókám volt. Sajnos ez sem
volt elég ahhoz, hogy ne nézzenek amerikainak. Folyamatosan mindenki minket
bámult, beszóltak, bemutattak, sőt néhányan kedvesen a jól ismert "elvágom
a torkod" jelzést is leadták. Nem történt semmi atrocitás, de kifejezetten
szar érzés volt, főleg a meccs után, a vereség miatti kiábrándultság miatt
felerősödve.
A végső sípszó utáni tülekedésben nem lehetett se buszra, se
hévre szállni, a taxisok egytől egyig (megkérdeztünk vagy 30-at) át akartak
verni, úgyhogy elindultunk gyalog. Végül sikerült valami kisbuszra feljussunk,
és már épp kezdett megnyugodni és leereszteni mindenki, amikor is egészen
félelmetes dolgok történtek. Én csak annyit vettem észre, hogy egy kissrác
nagyon fel akart szállni, de nem tudott, aztán valahogy mégis feljutott. Rá öt
másodpercre az egész busz pánikba esett, és engem is úgy nyomtak le az ajtón
át, hogy kb nem kaptam levegőt. Fogalmam nem volt, hogy mi történik, de mivel
mindenki futott, futottam én is.
Utólag raktuk össze a sztorit. Két srác száll fel, az egyik
elöl, a másik hátul. Az első kést tart a vezetőhöz, hogy ne álljon meg, a
hátulsó pedig szépen egy pisztollyal körbemegy és mindenkinek elveszi a pénzét.
Pasha (az egyik szobatársam) elöl ült, a kést látta, Timo (a másik) meg a
fegyvert. Így utólag szerencse, hogy még indulás előtt valaki észrevette ezt az
egészet és mindenki leszállt. Másnap beszélgettünk a kedvenc francia kávézós
barátunkkal, aki azt mondta, hogy ez kb mindennapos dolog. Szóval megvan az
újabb tanulság: este 7 után sose szállj buszra.
Este hazaértünk, jól berúgtunk, aztán valamennyire sikerült
megnyugodni. Nem történt semmi baj, csak valahogy ez a cuki Latin-Amerika-sárm
eltűnt. Pár embernek ezzel a nagyon találó hasonlattal írtam le a dolgokat:
képzeld el (fiúként), hogy találkozol egy nagyon különleges lánnyal, egzotikus,
izgalmas, tudod, hogy nem olyan mint az átlag. Elkezdtek randizgatni, minden
klassz, végül elhívod egy rendes vacsorára egy jó étterembe, ahol véletlen a
pincér leönti a blúzát egy kis vörösborral. És most jön a meglepi: hangosan
elkezd kiabálni, hívja a főnököt, beír a panaszkönyvbe és követeli a ruha árát.
Még mindig klassz lány marad, de azért arra gondolsz, hogy ajaj, miért így kell
ezt? Na nagyjából ezt érzem most Mexikóvárossal.
De amúgy, ahogy Panni mondta, és ebben nagyon igaza van:
ennyire meg kell ismerni Mexikó igazi arcát is. Eddig jól elvoltam az Apple
Store-os gazdag gyerekek egyetemén, szépen nagyvilágian hazataxiztam a parkos
hippinegyedembe, és elmentem jógaórára újgazdag háziasszonyokkal. Azért gondolhattam,
hogy Mexikó nem ilyen.
Szóval ennyi, nem történt semmi, még figyelmesebb leszek, és
ugyanúgy mindent megnézek és kipróbálok. A következő poszt meg sokkal vidámabb
lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése