Polanco

Most megint csak ilyen rövidet írok. Ma voltunk Polancoban, ami messze a legeurópaibb városrész, amit eddig láttam. A Lonely Planet is ezt tartja a legfancybbnek, és igazából az is volt. Annak ellenére, hogy kicsit néha unalmas volt a Hugo Boss és Rolex boltok között mászkálni, igazából nagyon jól esett így egy hónap után egy kis "Európát" látni. Normálisan kinéző emberek, rendes ruhákban, normális ételeket esznek; ezek olyan dolgok, amiket nagyon régen nem tapasztaltam.

Rengeteg nagyon jó étterem van, a klasszkus mexikóitól a kortársig, a portugálon át a magyar Budapest Café Cukrászdáig, ahol házi hókiflit és ischlert lehet nyammogni a teraszon. Sajnos a tulaj nem volt ott, de majd hátha legközelebb.

Amúgy egy tök klassz étteremben ettünk, és annak ellenére, hogy csak Ralph Laurenes figurák ültek ott egész olcsó volt a shirlion steakes hamburger 3000 ftért. A képekhez ITT a link, mi meg abban maradtunk a többiekkel, hogy minden hónapban egy vasárnapra visszatérünk, és kiélvezzük az első világ nyújtotta örömöket.

Lassan beindul az élet

Ahogy az előzőben ígértem, ez egy sokkal vidámabb poszt lesz. Nagyjából arról fog szólni, hogy mennyire klassz, hogy kezdenek kialakulni a dolgok, és már minden megy a maga medrében.

Kezdve a lakással. Már írtam róla sokat, és most se tudok sok minden mást: nagyon szeretem. Szép a ház, jó a környék, este is elmehetsz egyedül sétálni, nincs sok ember, és még ráadául egésaz normálisan is néznek ki. Nyilván megy itthon egy kicsit a ki mennyit takarít és segít (nyilván a miért nem többet a leggyakoribb téma), de ennyi belefér. De van egy furcsaság: amikor esik az eső (és mostanában szinte minden éjjel önlik) reggelre az egész nappali és folyosó tele lesz döglött giliszta-szerű férgekkel. Nem tudom mik ezek pontosan, azt meg azt végképp nem, hogy hol jönnek be. Ráadául azt sem értem, hogy mitől halnak meg. Bár mondjuk, jobb, mintha még reggel is mozognának.

Mellettünk van a piac, minden hétvégén istenit kajálunk, van mosoda, ahol kb egy hati adagot 50 pesoért, vagyis kevesebb, mint 1000 forintért mosnak ki. Meg van a kedvenc helyem, ahol friss gyümülcsleveket csinálnak. Kérhetsz bármit a fahéjas-banános trumixon keresztül (amelyhez válaszhatsz normál, zsírszegény, laktózmentes, és szójatejet is) a kedvencemig: a friss mangóléig. Egy kétszáz kilós óriás áll a turmixgép előtt, és sárgadinnye nagyságú mangókat dobál bele, leöntve frissen farcsart narancslével. Elvileg ez az a dolog (utcán csak úgy gyümölcsöt venni-enni) amit nagyon nem szabadna, de annyira finom, hogy nem lehet ellenállni.

Elkezdtem jógára járni, nagyon élvezem. Jót tesz a hátamnak, vállamnak, légzésnek (ezeket már mind érzem), meg majd biztos mindenféle lelki hatása is lesz (ezt még csak kicsit). Nagyon kedves hely, az oktató tud angolul, minden lefordít, de már tanulom a spanyol szavakat is. Mondjuk azért azt nem gondoltam volna egy hónappal ezelőtt, hogy előbb fogom tudni a jógapózok nevét spanyolul, mint igét ragozni, de ennyi baj legyen. Még tán annyi a furcsa, hogy még soha nem láttam magamon kívül egy férfit sem, de igazából nem néznek ki a kedves háziasszonyok, sőt mosolyogva és a Los angelesi nyaralásukból rájuk ragadt angollal próbálnak beszélgetni.

A suliban sok időt töltök, bent írom a leckét, skypeolok, és járok órákra. főleg mivel még nincs net itthon, hetek óta minden nap mondják, hogy lesz, aztán nem történik semmi. Annyi gond, hogy egy (1 db) cégtől lehet adsl-t rendelni, hogy viszonylag kevéssé várható el tőlük a hatékony és falhasználó-barát magatartás.

Ma megszereztem a biciklit is. Elég kalandos volt, sokkal messzebb volt a hely, mint gondoltuk, ráadásul egy nagyon rossz környék közepén. A címet sem sikerült volna megtalálni a szuperjófej taxisunk nélkül, aki végül bejött velünk az eladóhoz, alkudott nekünk (!) az árból, majd szétszerelte a bocikliket, valahogy belerakta az autójába és haza is szállított minket. Már kis is próbáltam: nagyon rossz. Az egész villa mozog a vázban, csak az első fék fog (az sem nagyon), zörög a középcsapágy, lötyög a hátsó kerék, de olcsó volt és az enyém.

Nagyon sokat kell amúgy készülni az órákra. A kortárs irodalomra hetente kell egy regény, minden másból van órai kvíz az előadás elején, és szeptember első hetében már lesz is az első mini vizsgaidőszak. Amúgy az a tervem, hogy szeptember elején elkezdem folytatni a St. galleni szakdolgozatomat, és másfél hónap alatt befejezem. Ja, ha már Svájc: aki még nem tudja meglett a számvitel vizsgám (amire három hetet készültem júniusban), úgyhogy mostmár hivatalosan is csak a szakdoga választ el a diplomától.

Múlt hétvégén végre kicsit bementünk a városba, sétáltunk a legnagyobb parkban (Bosque de Chapultepec) és megnéztük pár termét a gigantikus Museo Nacional de Antropologíának. Ami lenyűgöző. Itt van a világ legnagyobb maja és azték gyűjteménye. Olyanok a gyűjtemények, hogy otthon nem biztos, hogy megnézném őket. De itt, annyira más, és most először láttam kézzelfogható bizonyítékát, hogy nem csak az ókori görögök és rómaiak alkottak nagyot. Erről most csak egy képet szúrok be, a többit láthatjátok a flickr-en, ITT.

Zárásként, hogy nehogy ezt poszt közlekedési téma nélkül maradjon. Csináltam két fotót Tasquenán, ez a környékünkön lévő nagy átszálló központ. Tőlünk kb. 20 perc trolival, innen indul be metró a belvárosba, és a hév az egyetemre. Itt a mésodik legnagyobb fővárosi távolsági buszpályaudvar, és egy Józsefvárost kenterbe verő piac is.De ami még izgalmasabb: innen indul rengeteg "micro" azaz ez a zöld fehér kisbusz, aminek nincs hivatalos menetrendje, száma, csak néhány utcanév kiírva az elejére, amelyeket érint. Bárhol leintheted, bárhol leszállhatsz.

Sőt ha igazán szerencsés vagy, akkor a te útvonaladon nem is rendes busz, hanem ősrégi, akár egymillió kilométert futott hippi-VW kisbusszal mehetsz.

Szépek és izgalmasak, de ne feledjétek: sötétedés után nem felszállni, ha erre járnátok.

USA-MEX 1:0, Peti-MEX 0:1

Igaz, hogy a múlt héten történt, de azóta sajnos nem nagyon volt időm írni. Elmentünk egy Mexikó-USA focimeccsre az Estadio Aztecába. Abba a stadionba, ahol a 86-os VB-t rendezték, és amelyik a helyiek állítása szerinte a világ 3. legnagyobb stadionja (az első Észak-Koreában, a 2. Kínában található). A wikipedia szerint csak az ötödik amúgy. Az előzetes várakozások alapján ennek kellett volna az eddig legnagyobb élménynek. Sajnos végül nem az lett, de nem szaladok ennyire előre.

Azt vártuk, hogy nagyon nagy buli lesz, hiszen előtte hétvégén nyerte meg a válogatott az olimpiát (Brazíliát legyőzve). Szóval gondoltuk hatalmas ünneplés, technikás játék és szórakozásvár ránk. Másodszor, tudtuk, hogy milyen szent dolog a foci Latin-Amerikában, mekkora dolog lesz egy ekkora stadionban megnézni egy meccset. Arról ne is beszéljünk, hogy USA az ősellenség, és micsoda párharc várható.

Először is: a meccs annyira unalmas és szar volt, hogy ritkán látni ilyet. A helyi csapat cserejátékosai az esetek java részében el sem találták a labdát, de talán így jobb is volt (mert amikor igen, akkor a saját szurkolótáboruk röhögött a leghangosabban). A második félidőben az amerikaiak beszenvedtek egy darab irtó béna gólt. Ennek hatására még jobban felerősödött a már eddig is jelen lévő fújolás, sörösdoboz-dobálás és köpködés.

Mondjuk azért a mexikói embereket (bocsánat: a jelenlévő szurkolókat) nem a sporszerűségükért lehet szeretni. Az amerikai himnusz alatt olyan fújolás volt, hogy semmit nem lehetett hallani. De talán a legkedvesebb dolguk az amerikai kirúgásokat kisérő kis performansz volt. Amikor lerakta a kapus a labdát, az egész stadion (és most képzelj el kb 40 ezer embert) elekzdett a lábával dobolni, ritmusban fújolni, majd az elrúgás pillanatában mindenki egyszerre üvöltötte, hogy PUTA. Hogy ne kelljen google translate-t használni: BUZI.

Na de azért annyira nem vagyok madárlelkű, hogy ez megijesszen. Azonban a felénk irányuló hozzáállásuk már kifejezetten irritáló volt. Előre mondták a mexikói barátaink, hogy vegyünk valami mexikói dolgot: mezt, zászlót akármit. Nekem egy menő háromszínű parókám volt. Sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy ne nézzenek amerikainak. Folyamatosan mindenki minket bámult, beszóltak, bemutattak, sőt néhányan kedvesen a jól ismert "elvágom a torkod" jelzést is leadták. Nem történt semmi atrocitás, de kifejezetten szar érzés volt, főleg a meccs után, a vereség miatti kiábrándultság miatt felerősödve.

A végső sípszó utáni tülekedésben nem lehetett se buszra, se hévre szállni, a taxisok egytől egyig (megkérdeztünk vagy 30-at) át akartak verni, úgyhogy elindultunk gyalog. Végül sikerült valami kisbuszra feljussunk, és már épp kezdett megnyugodni és leereszteni mindenki, amikor is egészen félelmetes dolgok történtek. Én csak annyit vettem észre, hogy egy kissrác nagyon fel akart szállni, de nem tudott, aztán valahogy mégis feljutott. Rá öt másodpercre az egész busz pánikba esett, és engem is úgy nyomtak le az ajtón át, hogy kb nem kaptam levegőt. Fogalmam nem volt, hogy mi történik, de mivel mindenki futott, futottam én is.

Utólag raktuk össze a sztorit. Két srác száll fel, az egyik elöl, a másik hátul. Az első kést tart a vezetőhöz, hogy ne álljon meg, a hátulsó pedig szépen egy pisztollyal körbemegy és mindenkinek elveszi a pénzét. Pasha (az egyik szobatársam) elöl ült, a kést látta, Timo (a másik) meg a fegyvert. Így utólag szerencse, hogy még indulás előtt valaki észrevette ezt az egészet és mindenki leszállt. Másnap beszélgettünk a kedvenc francia kávézós barátunkkal, aki azt mondta, hogy ez kb mindennapos dolog. Szóval megvan az újabb tanulság: este 7 után sose szállj buszra.

Este hazaértünk, jól berúgtunk, aztán valamennyire sikerült megnyugodni. Nem történt semmi baj, csak valahogy ez a cuki Latin-Amerika-sárm eltűnt. Pár embernek ezzel a nagyon találó hasonlattal írtam le a dolgokat: képzeld el (fiúként), hogy találkozol egy nagyon különleges lánnyal, egzotikus, izgalmas, tudod, hogy nem olyan mint az átlag. Elkezdtek randizgatni, minden klassz, végül elhívod egy rendes vacsorára egy jó étterembe, ahol véletlen a pincér leönti a blúzát egy kis vörösborral. És most jön a meglepi: hangosan elkezd kiabálni, hívja a főnököt, beír a panaszkönyvbe és követeli a ruha árát. Még mindig klassz lány marad, de azért arra gondolsz, hogy ajaj, miért így kell ezt? Na nagyjából ezt érzem most Mexikóvárossal.

De amúgy, ahogy Panni mondta, és ebben nagyon igaza van: ennyire meg kell ismerni Mexikó igazi arcát is. Eddig jól elvoltam az Apple Store-os gazdag gyerekek egyetemén, szépen nagyvilágian hazataxiztam a parkos hippinegyedembe, és elmentem jógaórára újgazdag háziasszonyokkal. Azért gondolhattam, hogy Mexikó nem ilyen.

Szóval ennyi, nem történt semmi, még figyelmesebb leszek, és ugyanúgy mindent megnézek és kipróbálok. A következő poszt meg sokkal vidámabb lesz.

Coyoacan: a városrész, ahol élünk

Ez most egy ilyen rendhagyó poszt lesz. Ma végre kicsit elállt az eső, sétáltam egy nagyot a környéken, és csináltam egy csomó fotót. Fent vannak Flickr-en, nem másolom be ide külön őket.

A következőt kell tennie a lelkes és érdeklődő olvasónak. 

1. megnyitni a linket: http://www.flickr.com/photos/paalaa/7761190780/in/set-72157631022141434

2. a kép felett, jobb oldalon található next gombbal lépdelni egyik képről a másikra.

3. a képek alatt elolvasni a leírásokat, amiből megismerhetitek a városrészt.

Itt egy kedvcsináló, szupercuki fotó egy lábamon mászó mókusról:

Lakás, élet, mindenegyéb

Sajnálom, hogy elmaradtam az ígért piramistúra leírással. De igazából semmi kedvem nem volt kiszenvedni. Pont olyan az egész, amilyennek a fotókon látszik. Itt meg még a szükségesnél is több infót találtok:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Teotihuacan

Ami a múlt péntekből talán mégis említésre méltó, az a délután/este. Ha fejezetcímet kellene adjak neki, akkor az a Rushback to Mexico City lenne. Történt ugyanis, hogy jó mexikói szokásnak megfelelően délutánra 2 órás késésbe csúszott a program, és biztos volt, hogy nem érünk vissza 7-re, amikor is nekünk az ügyvédnél alá kellett volna írni a szerződést a lakáshoz. Így Pacha és én úgy döntöttünk, hogy a csoporttól külön, taxival és tömegközlekedéssel visszajutunk. Ez így jól hangzik elsőre, de azért annyira mégsem sült el jól.

Először is mire szereztünk egy "taxit", már elment a fél nap. Egy egészen lepukkant régi nissan mindenféle taxifelirat nélkül vállalta, hogy elvisz minket az 50 km-re fekvő Mexikóvárosba, 500 pesoért. Ez helyi szinten hatalmas pénz, szerintem a srác azóta is ebből bulizik minden este. Amúgy nem hiszem, hogy otthon bármelyik taxis elvitt volna Fehérvárról Pestre kevesebb, mint 10000 ft-ért. Túltettük magunkat azon, hogy minden józan ész ellen való, hogy Mexikóban, vidéken beszállj egy taxióra nélküli kocsiba, el is indultunk, majd jött az újabb info, hogy még meg kellene állni valakiért, mert a sofőr amúgy nem nagyon tudja az utat a városba. Nyilván volt ez is jó 10 perc, míg megértettük, tekintve hogy közös nyelvet nem beszéltünk. Valami faluban fölszedtünk egy 12 éves forma mexikó legényt, aki a fővárosig egy fél doboz piros marlborot elszívva szórakoztatta az utazóközönséget. Utána viszont jött az égtelen száguldás az "autópályán", keresztül a mexikóvárosi slumokon. Egészen elképesztő volt, ilyet eddig csak a NatGeon láttam: 20 km-en keresztül bádogból és betonelemekből épült viskók, sehol semmi mozgás, az autópálya pedig hatalmas szögesdróttal lekerítve keresztbe vágja ketté a városrészt. Ide nem hogy turistának de elvileg helyinek sem nagyon szabad menni: egyszerűen nincs rendőr sem nagyon aki betenné a lábát.

Végül 1 óra alatt beértünk, metróval átvágtunk az egész városon délre, ott még egy taxiba szálltunk, és egy kis futás után odaértünk, aláírtunk és megkaptuk a kulcsokat. :)

A lakás maga Coyoacan városrészben van. Erről lásd majd a következő bejegyzést. Nagyon szép, nagy, 6-an lakunk benne. 3 német: Timo, Torge és Pacha, egy francia: Bastian, és egy kanadai: Kara. Az egyetlen baj vele, hogy nincs bebútorozva, az elmúlt egy hét alatt 20x voltunk a Walmart-ban, és mindenféle szuper, Tesco-minőségű cuccal be is rendeztük. Na de ez azért mindenért kárpótol:

Van őrangyalunk is a bejáratnál:

Mellé valami elképesztő király kertünk. A képen látszik, hogy elég hosszú a fű, de elvileg holnap jön valaki aki lenyírja. Ja, és a jobboldalt belógó ágak egy limefához tartoznak. Elég adekvát volt, hogy a beköltözés megünneplése végett elfogyasztott Bacardi-kólát saját lime-al ízesítsük:

És fel lehet mászni a tetőre is:

Szóval eddig minden klassz, már grilleztünk is a kertben, és egyre épül-szépül a dolog.

Elkezdődtek az órák is. Összességében azt mondhatom, hogy elég sok mindent kell majd csinálni, de egyik feladat sem túl megerőltető. Nagyon szigorú a szabályozás: egész évben összesen 2x hiányozhatsz egy óráról, semmilyen betegség, családi ok, stb nem ad lehetőséget többre. Szinte minden tárgyból van az összes óra elején valami zh-szerű, plusz 2 negyedéves, és az évvégi vizsga, valamint az órai munka is beleszámít a jegybe. Annak ellenére, hogy ez keménynek tűnik, eddig nem sok intellectually challenging dolog volt. 

Egyenlőre a bejárás még minden reggel szervezés kérdése. Nem találok bringaboltot, pedig nagyon jó lenne egy bicikli. A terv az, hogy majd eltekerek a hévig (ez kb 15 perc) aztán lemegyek az egyetemig (ez kb 20 perc és 3 peso). Így gyorsan és olcsón lehetne közlekedni. Addig marad vagy a taxi végig, vagy taxival a hévig. Tudom, ez így nagyon nagyképűnek hangzik, hogy taxival járunk egyetemre, de ha reggel egyszerre kezdünk 3an, akkor elosztva a 60 pesot 3 részre, kb 340 ft egy út, ami kevesebb, mint a BKV jegy.

Ami még épp ma jutott eszembe: gyakorlatilag teljesen kimaradtam az olimpiából. Szégyen vagy sem, néha azt sem tudom, hogy hány érmünk van, de még a vízilabdásokról is csak később hallottam, hogy kiestek. Nyilván amennyit az indexet átfutva meg lehet tudni, azt megtudom, de mégis bénán érzem magam. De pont egybeesett az egész a kiköltözéssel, lakáskereséssel, első héttel, stb, így azért remélem elnézitek nekem. A FB-on úgyis mindig látom, hogy mindenkinek annyira nagyon örül, és olyankor én is nagyon örülök. Főleg büszkévé tesz az idei olimpiára extra népszerűvé vált gold medals per capita című, legalapabb excel tudással készített csoda ábra. Most gyorsan átfutottam, de ma csak egy ember posztolta.

Zárásul legyen még néhány kép a költözésről. Mi 3an ültünk egy régi bogárhátú taxiban (amiből amúgy rengeteg van, és tök kényelmesek, tekintve, hogy ki van szedve az anyósülés). Nem mondom, hogy álomútvolt, fejenként fél évre való cuccal:

A többiek ketten ültek egy Chevy miniautóban, amit ha otthon lehetne kapni, valószínűleg az Opel Corsa Sedan nevet viselné:

Észrevettétek, hogy rejtve már 3 lakótársamat is megismerhettétek a fotókról?

Teotihuacan fotók

Voltunk pénteken megnézni a Mexikóváros melletti, Teotihuacannak nevezett városban lévő piramisokat. Holnap majd írok is róla, addig ITT vannak a képek.

University of rich Mexican kids

Amikor először hallottam a sulira a címbeli kifejezést, nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Azért itt a belvárosban, ahol a hotelem van, kicsit más tartalma van a gazdagnak, mint mondjuk otthon. Hasonlóan láttam a dolgot, miközben első nap metróztam kifelé. A campus kint van a város legszélén a Periférico mellett (ami kb mi M0-unk lehet), a metró végállomásától át kellett szállni még egy hévre és annak is majd' a végéig utazni. Az út minden volt csak szép nem, elég lepukkant városrészek, olcsó boltok és kátyús utak mellett haladnak a sínek. Az állomás ahol le kell szállni kb a régi Kőbányához hasonló, csak mondjuk 10x rosszabb.

Ezek után eléggé meglepődtem, amikor beléptem a gépfegyveres őr és 5 méter magas fal által őrzött campusra és ez fogadott:

Egy győnyörű park, hatalmas fákkal, rengeteg ülő és fekvő hely, 20mbites wifi mindenhol. Körbe koloniális épületek szupermodernre felújítva, plusz egy hatalmas üvegpalota, ahol az összes mérnöki tárgyú órát tartják.

A kezdeti sokk után jött jópár óra prezentáció, ahol mindent megtudtunk az órákról, a biztosításunkról, de ami talán legérdekesebb a biztosnági kérdésekről. Az egyetemnek saját rendőrsége van, shotgunos és gépfegyveres őrök védik kutyákkal karöltve, akik egyből ugranak, ha drogszagot éreznek. Van saját buszjáratunk, mindenfelé a városba (ingyen), a 2 percre található sportpályához meg 15 percenként indul kisbusz - nem ajánlják, hogy gyalog menjünk át. Ezen felül van belső taxisstand is, ahol rendelnek a nevedre autót. Kicsit amúgy túl van szerintem hypeolva a dolog: sétálgattunk többször az egyetem környékén és teljesen rendben van. Megtudhattuk azt is, hogy milyen a biztonságos és milyen a nem biztonságos taxi. Általában nem ajánlják, hogy leints csak úgy egyet az utcán (pedig rengeteg van, és nagyon olcsó), hanem azt javasolják, hogy hívd az egyetem partnercégét telefonon (nyilván drágábban). Eddig nekem soha nem volt semmi gondom. Meg kell nézni, hogy az autó rendszáma ok-e, és hogy a vezető rendelkezik-e kiragasztott engedéllyel. Ha ezek rendben vannak, akkor minden gond nélkül be lehet szállni egy autóba. Mondjuk éjszaka, egyedül már lehetne, hogy hívnék valamit. Eddigi legjobb kalandunk épp tegnap volt: hárman mentünk egy régi bogárhátúval (aminek hiányzott az első ülése), kb másfél órányi út a város másik végére 100 peso, azaz kb 1700 ft volt.

Kicsit folytatom az egyetemmel: minden terem nagyon modernül felszerelt, saját Apple Store-unk van az egyik épületben, ingyen kölcsönzheted a legújabb filmeket dvd-n 3 napra, vagy akár egy ipadet 3 órára, vannak külön pc-s és mac-es számítógéptermek, ingyen biliárd, csocsó, nintendo wii, xbox, sportbár, 2 étterem, 6 kávézó, bankok, sportpályák, uszoda, konditerem. Most így nem jut több eszembe, majd úgyis, ha használom őket mondom.

Van egy óriási könyvtár és egy saját bloomberg szoba is, ahol szuper tőzsdei kijelző mellett mellett a duplaképernyős terminálokon nézhetik a dollár/peso árfolyam alakulását a mexican rich kidek.

És ha már ez egy ilyen personal blog, akkor talán érdekel titeket, hogy mit fogok tanulni:

-heti 6 óra spanyol

-Investment Analysis and Country Risk

-Regional studies: America-Asia-Pacific

-Contemporary Literature and Society - nem kell megjegyzés, tényleg érdekel

-és sajnos szombatonként be kell menni egy Business Labor nevű tárgyra, ahol a kelet-európai ösztöndíjasokkel mindenféle remek esettanulmányt oldunk meg. Elég szívás, hogy szombat, de így jár az ösztöndíj.

Amúgy közben lett lakásom, nagyon jó helyen, 5 másik cserediákkal, saját kerttel és tetőterasszal, szombaton költözünk, erről képek és leírás hamarosan.

Ja és azt még hadd mondjam el, hogy az egyetem szabályzata szerint tilos a campuson fényképezni, kivéve, ha előre írásban jelzed a szándékod két nappal. Szóval az összes kép amit itt láttok, teljes titokban készült csak nektek, és azt bizonyítja, hogy már egy hét alatt micsoda rebel lettem Mexikóban.