Tanulás, szakdolgozat, mindennapok

Arra gondoltam, hogy születhetne egy olyan bejegyzés is, ami nem arról szól, hogy mekkora bulik vannak, és mennyi helyen járok, hanem leírja, hogy milyenek a mindennapok.

Most kell befejeznem a szakdolgozatomat St. Gallenben. November 19 a leadási határidő, az elmúlt két hetemet (és még a hátralevőket is nagyjából) ez tölti ki. Demokrácia és fejlődés témában írom, különös figyelmet fordítva a nemzetközi békefenntartó akciók által létrehozott államokra. Annak ellenére, hogy a téma érdekes, az írás unalmas, és elég lassan is haladok. Meglenni biztosan meglesz. 

Az itteni órákon is sokat kell teljesíteni. Most van a második partial időszak, minden tárgyból van vizsga, leadandó. Most pénteken lesz egy nagy prezentációnk Kína demokratizálódásából (nem tudok elszakadni a témától) az egyik lakótársammal. Sajnos a munkamegosztás nem sikerült túl jóra, Pasha se nem beszél túl jó angolt, se nincs túl jó kedve a nemrégi szakítása miatt, de azért a 42-ből 3 slideot megcsinált. Majd pénteken kiderül, hogy hogyan megy.

Irodalomból sokat olvasunk, most éppen egy mexikói író, Carlos Fuentes egyik könyvét, ami itt nagy sikernek örvend, annak ellenére, hogy szerintem közhelyesebb, mint Coelho (szerinte) legjobban sikerült könyvei. De például volt, Kundera is, aminek megbeszélése közben nagyon aktívan részt kellett vegyek, egyetlen cserediákként, aki ráadásul még kelet-európai is.

A külföldi befektetés óra pont olyan unalmas, mint volt. Béna business modelleket beszélünk meg, unalmas Harvard Business Review esettanulmányok alapján. Ebből is lesz egy leadandó, az mondjuk vicces, valamilyen oknál fogva a mexikói csoporttársaim egy olyan eset bemutatását választották, amiben egy képzeletbeli cég Guetemalába exportál WC-papírt. Sokat még nem dolgoztunk rajta, de a biztonság kedvéért Guatemalát levettem az utazási célpontok listájáról.

Spanyolból haladok, egyre többet értek, tudok ragozni jelen és múlt időben. Beszélni még nem beszélek olyan szívesen, de hátha egyszer átszakad a gát, és onnantól kezdve be sem áll a szám. Sajnos, ahogy sok minden más közbejött, úgy lett egyre kevesebb időm foglalkozni vele itthon.

Még egy órám van, hogy teljes legyen a kép, egy business labor nevű, ahol az előre leadott üzleti tervet kell kidolgozni, és év végén prezentálni. Sokat nem haladtam eddig vele, de nagyon  kedves a mexikói segítőm. Ma ennek a tárgynak a keretében kellett előadást tartani Magyarországról, szóval végre átélhettem az örök erasmusos érzést, hogy félig nosztalgiázva arról tartasz előadást, hogy mennyire jó Budapesten élni.

Közben az otthoni szakdolgozattal is haladni kell, megpróbáltam kis haladékot kérni, de a rendszer az nem enged. Úgyhogy hamarosan neki kell álljak az európai agrárpolitika elemzésének. Úgy döntöttem, olyan témát választok, amivel még soha nem foglalkoztam, aztán majd kiderül, hogy ez egy izgalmakat, vagy nagyon sok szívást hozó döntés volt-e.

Amúgy, csak nehogy egy bejegyzés is kép nélkül maradjon, a napjaimat manapság e két helyen töltön:

Ez utóbbin leginkább egyedül, vagy a vékonykarú Timóval, és sokkal kevesebb kajával és vidámsággal, cserébe több papírral és tanulással.

Guanajuato

Elég régóta tartozom bejegyzéssel. Legfőképp két dolog miatt nem írtam:
1. nem nagyon történt semmi.
2. nem nagyon van időm a tanulás miatt.
De mára már nagyjából elég volt a szakdolgozatírásból, úgyhogy valami rövidet gondoltam, hogy alkotok.

Még két hete voltunk a Guanajuato nevű tartomány fővárosában, amit szintén Guanajuatónak hívnak. Alapjában is gyönyörű város, de most van (volt) a Festival Cervantino nevű összművészeti fesztivál, ami még klasszabbá tette a helyet. 

Talán az egyik legszebb koloniális város Mexikóban, gyönyörű épületekkel. És a fesztivál is tényleg minden képzeletet felülmúlt: az egyik épületben osztrák rövidfilmeket vetítenek, aztán tovább sétálva az utcán spanyol színházi előadásokat láthatsz. Este voltunk perui indiánok pánspíkoncertjén, no meg talán az egyik legjobb bulin, mióta itt vagyok. Közepesen jó DJ-k a város egyik alagútjában, megspékelve az egészen őrülten mulató mexikói tömeggel.

Másnap meglátogattunk még az elvileg nagyon híres múmiamúzeumot, ami első ránézésre nagyon bénának tűnt, de összességében elég megrázó élmény lett. Valamilyen földtörténeti csoda folytán a helyi temetőben eltemetett halottak egy része gyakorlatilag tökéletesen megmaradt eredeti állapotában. Egészen bizarr volt a kiállítás, a 3 hónapostól, a 100 évesig mindenféle korú múmiát lehetett látni. Erről nem töltök fel fotó, aki szeretné, elküldöm külön emailben.

Másnap a társaság javarésze hazament, mi még páran átmentünk egy San Miguel de Allende nevű helyre, ami szerintem az egyik legszebb város volt ahol valaha jártam. Szupernyugodt, tele csodás épületekkel, templomokkal, és kisumult ábrázatú emberekkel. Erről korábban nem tudtam, de talán éppen a hangulat miatt, a város lakóinak több, mint 10% expat, legfőkébb kiörgedett és gazdag amerikai hippi. Ez egészen vicces dolgokat eredményez, nem egy ősz hajú, bevásárlókosaras hölgyet láttam; az alkaron tetovált békejellel, a kosárban friss mangóval. Plusz, emaitt rengeteg nagyon jó étterem, galéria, és kézműves ékszerbolt van, ahol a kissé már megkopott hippi-életérzés űzhető.

A város még híres a nem messze található fürdőről, ami azért a google képek alapján sokkal jobban néz ki, mint valójában. De volt egy izgalmas utunk egy ősrégi menetrendszerinti busszal ki a puzstába, ahol visszafele az országút mellett azért egy jó fél órát várni kellett, hogy hazajussunk.

Most ennyit, a képek erről a helyről úgyis többet elmondanak. A szokásos Flickr link ITT.